Ünnepelek

Bé annyira beiskolásodott a napokban, hogy egyszerűen nem tudtam a géphez jönni, hogy írni tudjak. Mostmár megmacskáltam magam, és határozottan arrébbtessékeltem – ide is jutottam.

Zavar engem egyébként ez a félévkezdés, mert ez azt jelenti, hogy az emberem jövő héttől nem lesz itthon egész nap, hogy feszült figyelemmel lesse, mikor állhat szolgálatomra. Látom előre: csak kirak a tálkámba egy napra való kaját, azt is rohanva, így elmarad majd a hajbókolva felszolgálás. Mikor idekerültem, akkor is ez volt, de akkor még annyira nem zavart, mert nem volt még kialakult rendszerünk, és az embernevelést is épp csak elkezdtem. Na de azóta eltelt jó sok idő, hab-, pontosabban plüsstestemmel együtt pedig az igényeim is nőttek. Mondtam Bének egyébként, hogy inkább vigyen magával az iskolatáskájában, és velem foglalkozzon egész nap, de azt válaszolta, neki nincs olyanja, és amúgy se férnék bele még én sem, nemhogy a cuccaim. Erre van egy zseniális megoldás, de ezt meglátni nyilván intelligencia is kellene – amiből Bének a jelek szerint nem áll rendelkezésre a megfelelő mennyiség –, mégpedig az, hogy vesz egy iskolatáskát, ami vagy akkora, hogy én is beleférjek, vagy a saját cuccait hagyja itthon, és ne engem. Olyan nincs, hogy valamit nem lehet megoldani – bár ezt magyarázhatnám annak az embernek akármeddig, nem látná be…

Ha már említődött a fejlődés bizonyos módon: jelentem, a napokban lettem 5 (azaz ÖT) hónapos! Ezt nagyon meg kellett volna ünnepelnünk, és mindenből extrát kellett volna kapnom, a cicaházamat is például, meg egy csomó dolgot, ami szép, de nincs rá szükségem… azonban Bé azt mondta, hogy évfordulókat ünneplünk csak, a többi nem érdekli – tehát a fentebb soroltakat maximum akkorra várhatom. Nem értem a logikáját… itt nem róla van szó, hanem RÓLAM, a Mindenség Közepéről, akinek élete minden perce kincs és egyben ajándék. Akár naponta ünnepelhetnénk a fentebb említett módon, vagyis a hónapfordulókkal is leadtam az igényeimből. Tehát tulajdonképpen az történik, hogy Bé minden nap kap ajándékot – ami a puszta létem és tevékenységem –, míg én, az ünnepelt, a VIP, a nagy semmit kapom.

Jut eszembe: ha esetleg valaki elkezdett nekem szobrot faragni, és nem alapból 5 méteresre tervezte, az most kezdheti elölről, mert a 4 méterest már lepontozom, és lehet, tömlöc vagy fővesztés jár majd érte, esetleg egy műalkotás tőlem a szőnyegre.

Ezen kívül ma ugye Valentin-nap is van, ami megint ünneplésre adna okot. Mondtam Bének, hogy lehetne belém egy kicsit jobban szerelmes, mire ő kiokosított, hogy ez nem csak a szerelmesek ünnepe, hanem a barátságé is. A tudtára adtam, hogy ha esetleg eddig nem lett volna neki világos, hogy ő a szolgám, a fő hódolóm, a „Jean”-om, de erre az egy napra lehetünk felőlem barátok, hogy tudjunk Valentin-napot ünnepelni. Ez természetesen extra kajával, extra simogatással járna számomra, én pedig azzal viszonoznám, hogy ma nem harapnám meg. Bé erre azt mondta, hogy inkább ne lökjek le semmit, ne górjam ki a virágföldet, se a macskaalmot, úgy alapból: ne szemétkedjek, ahogy néha szoktam, de közöltem vele, hogy azért maradjunk a földön a kéréseknél/kívánságoknál, és ne essünk túlzásokba. Amíg mi eldöntjük itt, ünneplünk-e, addig boldog névnapot kívánok a Bálintoknak. Csak én, Bé nem, mert ő nem figyelmes és illemtudó, mint én.

A fentiek és az eddigi tapasztalataim hatására úgy döntöttem, hogy új módszert alkalmazok, amivel Bét, és mindenki mást is a bűvkörömbe vonok: személyi kultuszt alakítok ki magam köré. Ezért elkezdtem tanulmányozni azt, hogyan tisztelték korábban az emberek a nyilvánvalóan felsőbbrendű macskákat, és próbálom megkeresni a választ arra, hogyan felejtődhetett el az, ami nyilvánvaló: a macskák isteni mivolta. Meglehet, a legközelebbi bejegyzésemben a témában szerzett addigi ismereteimet foglalom majd össze, amit nagyon várjál! Mert a személyi kultuszom kialakításának első állomása az lesz, hogy megpróbálom ellopni a média teljhatalmát, és helyette én mosom majd az agyad!

Most viszont megyek, és szétdobálok pár dolgot a szobában, mert túl rend van. Azt pedig nem venném a lelkemre, ha Bé unatkozna, valami munkát muszáj csinálnom neki. Na meg uzsonnaidő van amúgy is!

 Lola

A világ közepén

Bé a hétvégén koncerten volt, ami tripla pofátlanság volt a részéről: először is nem vitt magával, ebből következik a második, vagyis, hogy egyedül hagyott a szobában egész éjszakára, harmadszor pedig, miután hazaért, egyáltalán nem foglalkozott velem, hanem lefeküdt aludni és egy csomó ideig nem kelt fel. Ily módon teljes mértékig haszontalanná vált számomra, mivel semmit nem tudtam vele kezdeni, és ugyanúgy nem játszott velem, mintha ott se lett volna. Mikor végre felébredt, mondtam neki, hogy ilyet többé ne csináljon, és bocsánatkérésképpen kipróbálhatná, hogy szeretem-e a halkonzervet. Az erre adott válasza azonban egyáltalán nem nyerte el a tetszésem – azt mondta ugyanis, hogy neki is van saját élete, amit szeretne néha élni. Közöltem vele, hogy az ő úgynevezett „saját élete” abból áll, hogy VELEM foglalkozik, ha el is megy itthonról, azt csak azért teszi, hogy NEKEM hozzon valamit, mert ÉN vagyok neki a legfontosabb és a jólétemre való törekvése mellett minden csak jelentéktelen apróság. Merthogy annyira tökéletes és pótolhatatlan vagyok, hogy úgy általában az egész világ közepét jelentem, de főként Bé saját világában töltöm be ezt a posztot. A monológom után vártam a térden csúszva bocsánatomért esedezést, majd a hódolata kifejezését, de semmi ilyesmi nem történt, ezért úgy döntöttem, hogy egész nap büntetni fogom. Egyáltalán nem voltam hajlandó például hozzá szólni, és ha próbált megsimogatni, akkor átharaptam a kézfejét vagy épp a bőrt próbáltam a sebészi élességű körmeimmel lefejteni az alkarjáról. Estére enyhült kicsit a haragom, ezért megengedtem neki, hogy vacsorát adjon és megsimogasson. De ezt is már csak azért, mert láttam rajta, hogy komoly lelki válságba került a szeretetmegvonásomtól, és nem bírtam nézni az arcán tükröződő gyötrő kétségbeesést.

Mondta Bé egyébként azt is, hogy most lesz egy csomó szülinap, amit majd el kell mennie megünnepelni és oda sem fog magával vinni – jobb, ha erre előre készülök és inkább nem duzzogok másnap. Ajánlottam neki, hogy modellt állok néhány képhez, valamint a cicafésűbe ragadt szőrszálaimból elvihet néhányat, így a kettő együtt már tökéletes ajándék. Ennél tökéletesebb már csak akkor lenne, ha engem ajándékozna el, de ilyet inkább ne csináljon, mert akkor kezdhetem elölről az embernevelést, amit viszont nem szeretnék. Bének azonban ez az ötlet nem tetszett annyira. Közölte, hogy öntelt vagyok, és ne gondoljam azt, hogy néhány macskaszőrszáltól majd hanyatt dobják magukat a szülinaposok. Szerintem pedig így lenne, de ha mégsem (amit nem értenék), akkor is az lenne a helyzet, hogy Bé az ajándékokra szánt összegből vehetne nekem tasakost, tehát én mindenképp jól járnék. Erre egyébként csak annyit mondott, hogy a tasakost ígyis-úgyis megkapom, az meg mindegy, hogy mennyi van „raktáron”, mert ha egy tonna lenne bespájzolva, akkor se kaphatnék belőle egyszerre többet annál, amit most kapok, szóval fölöslegesen tervezgetek. Ott is hagytam, mert zokon vettem, hogy nem értékeli a jó szándékomat. Lehet, ma is megrágcsálom majd egy kicsit, de most a lábujját.

Ma egyébként egész jó napom volt, mert végre mehettem megint kertészkedni. Valamelyik nap ugyanis Bé teleaggatta az összes szobanövényt citrommal, meg tett a földbe is, azt gondolván, hogy így nem fogok hozzá nyúlni. Mondjuk ebben igaza is volt, mert annyira nem szeretem azt az illatot, hogy inkább a közelébe se mentem. De szerencsére már nem érezni, így ma be tudtam pótolni az elmúlt napokban elmaradt növényrágcsálást, és földet szőnyegre górást. Azonban nem láttam Bé arcán az őszinte örömöt, amiért megint jól éreztem magam, pedig kellett volna, hogy ott legyen neki, mert ugye az ő boldogsága az, ha engem boldognak lát, márpedig ma az voltam. Lehet, emiatt hagyok majd neki meglepetést valami eldugott helyen. Úgy napokig kell majd keresnie és mikor megtalálja, jobban fog neki örülni.

Megyek, pihenek egyet, mert a mai, Bé által rosszalkodásnak nevezett, tevékenységsorozatom (pl. az is, hogy újfent kamatoztattam a lakberendező tehetségem, és megint egy kecses mancslendítéssel szelektáltam valami törékenyt) nagyon kifárasztott. Meg egyébként is, két olyan helyzet van, amikor a legjobb az alvás: evés előtt és evés után. Úgyhogy meg is kezdem a szertartást.

Lola

Egészségemre

Ma Bének ismét megengedtem, hogy elvigyen a doktor bácsihoz. Megint belém szúrtak egy tűt, de mivel kemény vagyok, mint egy kőszikla, meg se nyekkentem. Ennek ellenére kezdek aggódni, mert egyre inkább úgy tűnik számomra: az emberem új hobbit talált magának, ami nem más, mint a „vigyük Lolát minden hónapban orvoshoz” nevezetű béna és élvezhetetlen időtöltés. Mondtam neki, hogy cseréljünk, és vigyük inkább őt, de azt válaszolta, hogy egy évig ez volt az utolsó oltásom. Ettől az információtól kicsi lelkemet újra mennyei béke járta át, Bének pedig óriási szerencséje van, mert így megússza az egyre kifinomultabb nevelési technikám újabb változatát. Ugyanis már napok óta azt kutatom titokban az interneten, hová harapjak neki ahhoz, hogy biztosan megértessem vele: az állatorvos nem kocsma, hogy állandóan oda járjunk. Egyébként, ha már ott voltunk, a doktor bácsi megnézte a fogaimat is, és biztos lett, hogy nem kitörtem a múltkor, hanem töretlen fejlődési folyamatom aktuális állomásánál tartok épp, vagyis fogat váltok. Ezt amúgy mondtam Bének korábban, és ő is olvasta, hogy időszerű most nekem a dolog, mégsem tudta kizárni az első verziót. Közöltem is vele a hazaúton, hogy a jövőben legyen kedves tartózkodni az önkényes diagnosztizálgatástól, mert ezzel a frászt hozza rám. Az ijesztgetés pedig könnyen beindíthat bizonyos természetes biológiai folyamatokat, amit a szőnyege és az orra is egyaránt bánna. Erre ő elkezdett feleselni, hogy ha én úgy általában meg bírnék ülni a hátsómon, és engedném, hogy belenézzen rendesen a számba, akkor látta volna, hogy mi van, és nem mondott volna ilyeneket. Ezután közöltem vele, hogy túlbecsüli a saját képességeit: ha hagytam volna magam, akkor se tudta volna helyesen felmérni a helyzetet, mert az elképzeléseivel ellentétben én tudok mindent és nem ő. Ekkor szerintem rájött, hogy igazam van, mert csendben maradt – ez a hallgatólagos elismerés pedig egyértelmű bizonyítéka annak, hogy egy hangyányit megint előreléptünk, már ami az embernevelést illeti.  

A legjobb az egészben az, hogy megint egy lépéssel közelebb kerültem a cicaházamhoz – mivel ugye korábban azt mondta Bé, hogy ha a fogamra kell költeni a nem létező millióit, akkor elbúcsúzhatok a saját rezidenciámról szóló álmaimtól, egy időre minimum. Bár mióta említette, hogy rózsaszín, amit kinézett, nem biztos, hogy akarom. De most, hogy egy percre megálltam és elgondolkodtam a dolgon, úgy döntöttem, hogy KELL, a színe pedig nem zavar, mert maximum átfestem. Végülis, ha a Bé szőnyegére nem kenhetem fel a mesterműveimet, akkor a saját kastélyom falán élem majd ki magam, amihez meg jogom van. Ezt ellentmondást nem tűrően közöltem is a kisasszonnyal, mire ő azt válaszolta, hogy az nem művészet, hanem graffiti, ami ráadásul ronda, hacsak nem tudok olyan alkotásokat készíteni, mint amiket a neten lát. Mondtam neki, hogy ha hagyna gyakorolni, akkor már rég azon a szinten lennék, mint azok az aszfaltrajzosok, akik azokat a tuti dolgokat csinálják. Erre megint nem reagált semmit, amit én a művészi szabadságom visszaadásaként értékelek, tehát várd majd a képeket, mert biztos, hogy minden alkotásomat be fogom itt mutatni. A munkám jövőbeni zavartalanságát pedig az biztosítja, hogy Bé megint elkezdett fél napokra elmászkálni és mondta is, hogy szokjam, mert ez a következő időszakban rendszeresen elő fog fordulni.

Azt majdnem elfelejtettem leírni, hogy az emberem egészen felvidult a fogváltás teória hallatán, és közölte velem, hogy most már tényleg olyan vagyok, mint egy emberbaba, úgyhogy gondolkodik azon, hogy pelenkázni fog, cumit ad a számba és gügyögni fog nekem a jövőben. Erre én elzavartam a laptoptól, és kigyűjtöttem a környékbeli kórházak pszichiátriai osztályainak a számát, mert ha ezt tényleg megteszi, akkor azonnali jelleggel szükség lesz valamelyikre. Ha pedig tényleg ez történik, és úgy döntenél, hogy meglátogatod, akkor vigyél neki tasakost ajándékba, mert annak nagyon örülne, hidd el!

Erről jut eszembe: megyek, szólok Bének, hogy vacsorára extra adagot tegyen elém az imént említett eledelből, mégpedig hajbókolva, mert a mai szurkálós megrázkódtatást csak és kizárólag így leszek képes feldolgozni, ami pedig elengedhetetlen a további egészséges fejlődésemhez.

Lola

Szemétkedek

Múltkor írtam az irigylésre méltó lakberendezési képességeimről, de arról nem ejtettem szót, hogy környezettudatos élőlényként a szelektív hulladékgyűjtés híve is vagyok. Ennek eredményeképpen Bénél is sikerült némi előrelépést elérnem, de ne szaladjunk ennyire előre.

Bé néha kicsit lazán fogja fel a dolgokat, így történhetett meg az, hogy miután eltört a szemetesnek használt üvegvázaszerű valamije, valahogy nem igyekezett új tárolót keríteni a kidobásra ítélt cuccai számára. Egy darabig megelégedett azzal, hogy egy zacskóba gyűjti a papírhulladékot, amit a szobája egy eldugottabb részében tárolt. Az igény persze megvolt benne, hogy beszerezzen egy normális szemetest, de mindig csak halogatta – legnagyobb örömömre. Arra ugyanis nem számított, hogy lehetnek ugyan a szórakoztatásomat célzó gyenge kísérletei, amik cicajátékok, labdák, és hasonlók beszerzésében merülnek ki, a kedvenc játékom örökké a nylon zacskó marad. Legfőképpen az, amit telepakol a szemetével. Éppen ezért minden egyes alkalommal, amikor csak hozzáfértem a zacsihoz, vagy épp olyan kedvem volt, hogy egy kicsit Bé orra alá pörköljek, azonnal elkezdtem a „szemetes” tartalmát a szelektív hulladékgyűjtés kritériumai szerint szétválogatni. Bé meg nem győzött utánam pakolgatni, és egy – a felsőbbrendű személyem tiszteletének abszolút hiánya által kiváltott – alapos szidás után mindig közölte velem, hogy csakis azért nem robbantotta még ki a tevékenységem miatt a harmadik világháborút, mert a zacskóban csak olyan dolgok vannak, amik nem hagynak foltot, nem lesznek büdösek, stb.. Hiába mondtam neki, hogy nem elég „zöld”, és haladni kell a korral, meg az aktuális trendekkel, nem jutottam dűlőre vele. Azt vette a fejébe ugyanis, hogy az ő szemetelési szokásai megfelelnek a fent említett kritériumoknak, zöld meg majd én leszek valami jó kis festék által, ha nem hagyok fel sürgősen a kukázással. Ebből a megjegyzésből arra következtettem, hogy megszállta az emberem a művészlélek, ezért kötelező jellegűnek éreztem, hogy bizonyítsam: Bé elképzeléseivel ellentétben én vagyok a kifinomult ízléssel rendelkező zseni a családban, aki műalkotásokat hoz létre mindenből, amihez csak hozzáfér. Így a következő alkalommal, amikor kedvet éreztem hozzá, a kikukázott dolgokat rendkívüli művészeti érzékkel rendeztem el a szőnyegen, ami olyan jól sikerült, hogy azóta feljogosítva érzem magam arra, hogy bármelyik kortárs alkotónak tanácsokat osztogassak. De mivel a siker kulcsa a mű megfelelő időben történő bemutatása, az alkotásom természetesen hajnali egykor készítettem el. Ezáltal fokozott sikert értem el, mert Bének ebben az időpontban esélye sem volt nyom nélkül eltüntetni zsenialitásom termékét, így egészen másnap délelőttig gyönyörködhettem benne. Pontosabban csak a nyomaiban, merthogy Bének szokása belerondítani a dolgaimba, amire bizonyára a lehengerlő tehetségem és felsőbbrendű mivoltom miatt érzett féltékenység és irigység készteti.

A művem :)

Eljutottunk oda végül, hogy egyikünk sem engedett. Az én kedvenc időtöltésem továbbra is a szelektálás maradt, majd felfedeztem egyéb szórakozási lehetőségeket is, mint például a kiürített zacskóba belemászást, majd abban rohangálást. Bé ezt már tényleg nem bírta nézni, ezért másnap elment és vett egy fedett szemetest, majd önelégült vigyorral a képén rakta össze itthon, és dobta bele az első használt papírzsebkendőt (ami egyébként a másik kedvenc játékom). Ez az arckifejezés nem sokkal később le is olvadt a fejszerkezetéről – abban a pillanatban, amikor megmutattam neki, hogy ember- és macskafeletti képességeimnek köszönhetően le tudom szedni a kuka tetejét. De mivel láttam Bén, hogy egyre inkább zokon veszi a dolgot, úgy döntöttem, hogy nem csinálom többet - vagy legalábbis ritkábban.

Azonban felhívtam a figyelmét arra, hogy a pet palack és a zsebkendő nem egy kategória, úgyhogy ha már úgyis annyit ül a gép előtt tanulás címszó alatt (meg persze azért, hogy ne férhessek ide blogot írni), néhány percet rászánhatna a szelektív hulladékgyűjtés szabályainak tanulmányozására. Mire ő közölte velem, hogy erre nem hajlandó, mivel teljesen fölöslegesnek találja, hogy ilyenekkel foglalkozzon. Erre elképedtem, mert ha elárasztja a Földet a szemét, akkor nekünk macskáknak keresni kell egy másik életteret, ahol egy új fajt kell majd behódoltatnunk, akik éjjel-nappal csodálnak és istenítenek bennünket. De Bé felvilágosított, hogy a bolygót már elárasztotta a szemét nagyon régen és - hogy állítását bizonyítsa - elkezdett nekem képeket mutogatni mindenféle, emberek által eldobált, és teljes mértékig helytelenül kezelt hulladékba szorult állatokról. A látvány nagyon elszomorított, egyben pedig bizonyságul szolgált arra, hogy az emberek elképzeléseivel ellentétben nem ők, hanem mi vagyunk a felsőbbrendű lények a bolygón. Szóval mondtam Bének, hogy ezek után fokozottabban odafigyelünk arra, hogyan szemetelünk, mert egy jelentéktelennek tűnő aprósággal is sokat tudunk ártani vagy épp segíteni. De ő azt válaszolta erre, hogy amíg a hulladékkezelő cégek a szelektíven gyűjtött szemetet egybeöntik, majd pedig felelőtlenül és nemtörődömséggel kezelik annak további sorsát a legkisebb mértékben is, vajmi keveset ér, ha mi itthon odafigyelünk arra, hogy a pet palackot és a papírt ne egy kukában tároljuk.

Ez a „szemetes” téma megint sokrétűbb, minthogy itt ki lehessen fejteni, de én tovább gondolkodom rajta, és lehet, még előszedem később, ha már okosabb leszek az ügyben. Most viszont megyek játszani és piszkálom egy kicsit Bét is, mert ma még keveset foglalkoztam vele.

Lola 

Feldúltak

Bé vett egy új polcos szekrényt, és tegnap egész este amiatt rendezkedett – konkrétan feldúlta az egész szobát. Ezzel a húzásával tizedére csökkentette az életterem, de megnyugtatott, hogy nem tart sokáig, sőt a végén sokkal több helyem lesz. Mondtam neki, hogy ajánlom is, mert igénylem a teret, így ha úgy gondolom, nincs számomra elég, úgyis őt fogom kiküldeni, hogy ne szívja el előlem a levegőt. Azt is említettem neki – nem mellesleg – hogy remélem, a következő beruházása mostmár a cicaházam lesz, amire hónapok óta várok. Azt válaszolta, hogy gondolt rá, hogy megkaphatom, de mivel voltam olyan zseniális, hogy kitörtem a saját fogam, a kastélyom árát valószínűleg a doktor bácsinak fogjuk odaadni. Közöltem vele, hogy ezt sürgősen gondolja át, és vagy legyen milliomos azonnali jelleggel vagy ne egyen egy hétig, de a rezidenciám létszükséglet, úgyhogy követelem, hogy mihamarabb szerezze be. Mivel értelmes választ nem kaptam, kénytelen leszek akcióba lendülni és mindig oda feküdni, ahová éppen ő szeretne leülni – így előbb-utóbb rá fog jönni, hogy jobban jár, ha meghajol mindenható akaratom előtt és biztosít nekem egy saját helyet. Amúgy is mindig beleszól abba, hogy hol pihenek. Valamelyik nap például azért cirkuszolt velem, mert én úgy gondoltam, hogy a napi meditációmat a macskafüves cserepemben végzem, és szerinte én ezzel tökreteszem a művét. Mondtam neki, hogy két hónap alatt két cserép füvet rohasztott ki, így fölöslegesen keni rám a dolgot, mert harmadjára is ő lesz az, aki végez majd a szerencsétlen növénnyel.

Egyébként Bé az utóbbi időben napi szinten sokkol valamivel. A már említett térlopásán kívül például pénteken olyan gaztettet követett el ellenem, hogy idegeneket engedett megint a házba a megkérdezésem nélkül. Valami Kréta volt itt, meg egy fiú, akit valamiért Carminának hívtak, és olyan pofátlanok voltak, hogy amint megjelentem előttük, azonnal az ölükbe kaptak és elkezdtek simogatni és gyomrozni. Ez eleinte nem tetszett egyáltalán, de rekordidő alatt fedezték fel a bennem rejlő varázslatosságot és a bundám mennyei puhaságát, aminek hangot is adtak, ezért rövidesen úgy döntöttem, hogy hagyom magam. Főleg, miután megtudtam, hogy Krétától ajándékot is kaptam. Akkor még örültem a cicakefének (merthogy azt kaptam), de most már elég vegyesek az érzelmeim, mert azóta Bé új hobbija az, hogy fésülgetés címszó alatt folyamatosan betör a privát szférámba és zaklat – mondván, hogy ettől leszek szép. De én már alapból az vagyok, úgyhogy ez teljesen szükségtelen. Ennek ellenére néha hagyom neki, hogy örüljön, máskor pedig – azért, hogy tudja, én vagyok az, akinek mindent lehet és nem ő – egyszerűen nem engedem neki, hogy hozzámérjen azzal a vacakkal. Ezt egyébként közöltem is vele, de csökött értelmével kizárólag a „vacak” szót hallotta meg és azt mondta, hogy ajándékra nem használunk ilyen szavakat, mert ha ilyen szemtelen leszek, akkor a kutya nem fog idejönni, nemhogy még hozzanak nekem bármit is. Erre azt válaszoltam Bének, hogy a kutya ne is jöjjön.

Most viszont megyek, lepihenek (természetesen a cserépben), mert még mindig nem sikerült kipihennem a Pici ember tegnapi látogatását. Remélem, mire felkelek, Bé eltünteti innen ezt a káoszt, és láthatom végre az ígért nagyobb teret, amit majd szobában körbefutkosással és szekrény tetejére ugrálással fogok ünnepelni.

Lola

Lakberendezek

Bé lakberendezési képességei hagynak némi kívánnivalót maguk után – hogy finoman fogalmazzak… Ezt egy idő után már nem bírtam nézni, ezért úgy döntöttem, segítek rajta. Átrendeztem például a könyvespolcon, a könyvek elé helyezett dísztárgyakat, szétszedtem ezt-azt, illetve szelektáltam is a szoba szellemiségébe nem illő darabokat, mindezt úgy, hogy egy egyszerű mancsmozdulattal a földre röptettem a fölöslegesnek ítélt tárgyakat. Cenzori tevékenységem is megkezdtem: a vitrines szekrényből is kidobáltam néhány könyvet, ami semmilyen formában (stílus, tartalom, stb.) nem illett oda. Bé ezután fél óráig állt fölöttük, és kereste a választ arra, mégis hogyan csináltam, egyáltalán: hogy jutottam be oda? Úgy tűnik nekem ebből, hogy az emberem még mindig nincs tisztában a képességeimmel, vagy egyszerűen csak nem hajlandó tudomásul venni, hogy az égvilágon BÁRMIT megtehetek – és meg is teszek.

De a szekrényei és a polcai nem csak kívülről nincsenek rendben, a belső (mások számára nem látható) berendezése is túlfejlett ízlésficamról tanúskodik. Éppen ezért minden egyes alkalommal, amikor ruhát próbál kivenni a szekrényéből, én élek a lehetőséggel, hogy bemásszak, és átrendezzem a textíliagyűjteményt – közben, a hátsó lábam segítségével, egy laza mozdulattal szelektálom a nekem nem tetsző darabokat. A ruhatárolási szokásaiban azt nem értem egyébként, hogy miért hajtogatja össze azokat. Szerintem így alig látszik belőle valami, és mikor próbálja eldönteni, hogy mit vegyen fel, úgyis széthajtogat egy csomót – aztán vissza. Ez időpocsékolás, amit ő még csak nem is képes alsóbbrendű elméjével felfogni. Egy darabig úgy gondoltam, hagyom, hagy szenvedjen, de a nagy szívem és a határtalan jóindulatom megint felülkerekedett, így hát ismét nagy munkába kezdtem: minden egyes darabot elkezdtem széthajtogatni és a szekrény egyik sarkába rugdosni. Ennek persze Bé nem igazán örült – nyilvánvaló, hogy képtelen a zsenialitásom felismerésére… Így például azt sem tudta értékelni, hogy így mennyi hely felszabadult a szekrényben, ahová további rongyokat dobálhat. Szóval ezután ő elkezdett mindent visszaállítani az eredeti formájába, amit én próbáltam megakadályozni, de végül inkább ráhagytam. Az emberi hülyeséggel egyszerűen nem tudok harcba szállni… Hogy miért próbálkozom ennek ellenére mindig újra és újra? Azért, mert – habár egyre inkább úgy tűnik, hogy menthetetlen szerencsétlen – még mindig nem adtam fel a reményt, hogy egyszer majd olyan mentális magasságokba sikerül őt eljuttatnom az embernevelési tevékenységem segítségével, hogy az értelmi szintje megközelíti majd az enyémnek a tizedét.  

Egyébként a szőnyeg sem nyerte el a tetszésem igazán… A halványlilás padlószőnyegre rátett egy nagyobb barna szőnyeget, ami nem is néz ki olyan borzasztóan. Sőt, nekem kifejezetten tetszik a barna. Éppen ezért azokon a részeken, ahol még kilátszik a lila, művészi tehetségem kamatoztatom, és home made „festékkel” különböző absztrakt ábrákat alkotok, melyek a barna mindenféle színárnyalatában pompáznak. Szeretem egyébként ezt az őszies, meleg színt! J Azonban – nem fogod kitalálni – Bének ez sem tetszik, és minden egyes alkalommal, amikor próbálom egy kicsit feldobni a teret ilyen módon, azonnal jön a forró vízzel, kiskefével, szódabikarbónával, és tönkreteszi a művem… Felháborító!

Hasonló tevékenységet űzök egyébként a ház többi részében is. Kötelességemnek éreztem például azt, hogy megszabadítsam a családot néhány ízléstelen vázától, emellett amikor csak tehetem, a kedvenc hobbimat űzöm, ami a kertészkedés. Bé viszont ezt valamiért nem engedi, és mindig bezárogatja az ajtókat, így a kedvenc virágaimhoz egyszerűen nem tudok hozzáférni. Pedig határozottan jobban néznek ki a szobanövények, miután kezelésbe vettem őket! Tehát nagyjából az a helyzet, hogy nem hagynak kibontakozni, ami ellen én természetesen minden erőmmel tiltakozom. Úgy gondolom, hogy habár még a háborút nem nyertem meg, a győztes csatáim számát illetően nincs okom a panaszra!

Ezek a dolgok azonban Bé nevelésének határozottan a legnehezebb és legidőigényesebb részét képezik. Megyek is, pihenek egyet, mielőtt tovább folytatom, mert elég fárasztó a macska élete úgy, ha embere van. Előtte viszont szólok Bének, hogy felszolgálhatja a vacsorámat.  

Lola

Észbukozok

Ismét szia!

Az utolsó előre elkészített bejegyzés következik. Gondolkodtam rajta, hogy talán kissé gyors tempóban pakolgatom fel ezeket, de úgy döntöttem, addig nem írok újat, amíg ezek nincsenek blogon. Márpedig már nagyon hiányzik, hogy újra a klaviatúra elé üljek, és írásaimban bizonyságot tegyek zseniális elmémről.
Minden észrevételt, véleményt, csodálat és hódolat kifejezést szívesen fogadok, úgyhogy csak bátran kommenteljetek!
Addig viszont jó olvasást! :)

Bé elolvasta az előző írásom, amelyben részletesen ecseteltem csodálatosságom – amit egyébként nem is kellett volna megírnom, mert mindenki számára azonnal nyilvánvaló, amint találkozik velem. De mivel te még nem láttál személyesen vagy már régen (mondjuk akkor is pont ugyanez a varázslatosság lengett körül), szükségesnek éreztem ezt a kis szösszenetet. Szóval Bé közölte az olvasás után, hogy hamarosan új világegyetemnek kell kialakulnia a jelenlegi mellé/fölé, mert ebbe már lassan nem fér bele az egóm, és kell egy új hely, ahová tovább növekedhet. Mondtam neki, hogy ideje frissítenie az ismereteit, mert a világegyetem végtelen, tehát pont ennyi hely van benne kifinomult természetem, gyönyörűségem és szerénységem kivetülése számára. Erre nevetni kezdett, mire én úgy döntöttem, hogy túl sok keze van, lerágom az egyiket. Ezt már természetesen nem díjazta, el is zavart, de szinte azonnal rájött, hogy ez óriási hiba volt, ezért pár perccel később már az újabb adag tasakost majszolgatva fogadtam a bocsánatkérésre tett gyenge kísérletét. Azért mondom, hogy „gyenge kísérlet”, mert a tasakos, a jutalomfalatkák és úgy általában mindenféle táplálék (abból is természetesen a legjobb) nekem alanyi jogon jár, így hát egyáltalán nem a bocsánatom elnyerésének eszköze.

Tegnap például rajtakaptam, hogy az Észbukon valami Ketnek azt mesélte, hogy amikor visszajött a földszintről, ahol EVETT – NÉLKÜLEM (!), akkor én mennyire megvető pillantással fogadtam. Pedig mielőtt lement, adott nekem enni, sőt, még jutalomfalatkát is kaptam a semmiért. Leültettem a kisasszonyt egy kis elbeszélgetésre, mert úgy éreztem ezek után, hogy ismét szükséges tisztáznunk néhány, az ő számára valamiért még mindig nem evidens dolgot. Például azt, hogy minden kaja az én kajám, ő (vagyis Bé) kizárólag a határtalan jóindulatomnak köszönhetően vehet magához táplálékot, azt is csak azután, hogy a legjobb falatokat mosolyogva átadta nekem belőle. Éppen ezért NEM megy le nélkülem enni, és nem sunyizza be az arcszerkezetébe az összes jó falatot. Jogom van ilyenkor vele tartani és kiválasztani, ami kell a kajájából, ő pedig megeheti a maradékot. Másrészt nincs olyan, hogy én a „semmiért” kapok jutalomfalatkát, mert a puszta létemmel kiérdemlem azt (ezt egyébként az a Ket is mondta neki), de hálából is beleszórhatja nyugodtan a tálkámba, amiért még mindig megengedem neki, hogy nálam lakjon.

Kedvelem egyébként ezt a Ketet, bárki legyen is – merthogy még sosem találkoztam vele. Nem csak azért, mert ő – Bével ellentétben – tisztában van az étkezésemre és a létemre vonatkozó (egymással szorosan összefüggő) evidens dolgokkal, hanem például azért is, mert ezeket el is mondja Bének, így segíti az embernevelési tevékenységem. Az pedig külön pluszpont, hogy a neve, ha nagyon akarom, azt is jelentheti, hogy „macska”.

Azt viszont nem tudom, hogy az Észbuk az miért „ész”. Mert én azt vettem észre, hogy az ott lévő emberek nagy része, ha alapjáraton értelmes is, valamiért pont ezen a helyen próbálja bizonyítani ennek az ellenkezőjét. Ez még úgyis nehezen megbocsátható, hogy nyilvánvalóan elismerik a fajtársaim erényeit és szépségét és különböző rólunk szóló posztokat osztanak meg állandóan – hódolatukat kifejezve általánosságban vett tökéletességünk iránt. Mondta Bé, hogy ő sem érti, miért az a jó – vagy úgymond „menő” – ma, hogy az ember buta, mint a tök és ezt ráadásul még hirdeti is. Felvilágosítottam, hogy ez azért lehet, mert határozottan könnyebb a semmittevés, a folytonos bulizás és a többi ilyesmi, mint letelepedni valamilyen könyv mellé, és abból ismereteket szerezni – esetleg még gondolkodni is, és saját véleményt megfogalmazni, nem csak átvenni másét. Mondjuk az is igaz, hogy számomra mindkét életstílusnak megvan a hátránya, mert például Bé akár olvas, akár „semmitcsinál” vagy esetleg bulizik, az mindig azzal jár, hogy nem foglalkozik velem. Azonkívül, mivel az emberemben látom az értelmes társalgás igényét, muszáj vagyok néha megbeszélni vele ilyeneket – ezzel pedig azt nyerem egyrészt, hogy ő okosabb lesz, másrészt pedig közben rám koncentrál a teljes figyelmével. Ennek során pedig van lehetőségem befolyásolni őt, és elirányítani olyan tevékenységek előnyben részesítése felé, mint például a simogatásom, cirógatásom, becézgetésem és általában véve a szórakoztatásom.

Az egész „butaság és szellemi igénytelenség” témát lehetne még fejtegetni egyébként, de ha nagyon bele akarnék menni, akkor nagyon sok oldal lenne az írásom és csak a teljesség igénye nélkül lennék képes valamelyest kifejteni. Attól még foglalkoztat a dolog, és merengek is rajta sokat, úgyhogy meglehet, még fogsz olvasni tőlem erről. Bé felhívta a figyelmem arra, hogy a másik népbetegség manapság – a butaság mellett – az egoizmus, aminek – ha így folytatom – én leszek nem is olyan sokára a legékesebb példája. Ez természetesen nem igaz, mert én magammal kapcsolatban a színtiszta tényeket közlöm, az meg már nem az én bajom, hogy Bét zavarja a mindenben megmutatkozó nyilvánvaló feljebbvalóságom: fizikális megjelenésem szemet gyönyörködtető kialakításától egészen a magas szellemi fölényemig.

Bé azt is mondta, hogy inkább ne is írogassak ilyeneket az emberekről, mert ha esetleg csinál nekem blogot, akkor a fentihez hasonló megnyilatkozásaimmal az egyelőre még nem is létező rajongótáborom nagy részét már jó előre elveszítem. Erre közöltem vele, hogy ha ez így van, és emiatt nem fog senki olvasni engem, akkor az egyértelmű bizonyítéka lesz annak, ami már most is sejthető: vagyis hogy én vagyok az egyetlen értelmes lény a Földön. Ebből viszont az következik, hogy megérdemlek egy legalább 4 méter magas szobrot – mivel ennyi hónapos vagyok – minimum minden megyeszékhely főterének közepén. De bele kell húzniuk a szoborállításba, mert lassan 5 hónapos leszek, és ezzel arányosan a szoborméret-igényeim is növekedni fognak. Kérdezte Bé, hogy mit csinálok akkor, ha a kívánt helyen már valaki más emlékműve áll? Azt válaszoltam, hogy természetesen leromboltatom – ez egyértelmű. Valamint idővel még több szobrot fogok igényelni, tehát az is valószínű, hogy még többet kell majd ledózerolni miattam, ha épp egy már meglévő helyét nézem ki magamnak. Ezzel a világbéke-teremtő tevékenységem alapkövét is lerakom egyben, mert akár az is lehet, hogy egy csapásra megoldok jó néhány politikai és/vagy vallási indíttatású szoborvitát.

Bé közölte, hogy ne álmodozzak, de ez megint azért van, mert összekeveri a tényeket a vágyakkal. Mondta, hogy ne feleseljek, menjek inkább ebédelni, én meg természetesen rohanok, és elfogyasztom a megérdemelt falatkáimat. De még előtte elmondom, hogy ha a blog mellé kapok Észbuk oldalt is, mindenképp lájkolj!!

Lola

Odavagyok magamért

Szia!

Ismét egy előre elkészült írás következik, ez a magyarázata annak, hogy miért említődik benne az, hogy szeretnék egy blogot, de Bé nem hajlandó nekem megcsinálni. Nos, a blog ugye itt van, így kicsit zavaró lehet, hogy a bejegyzés másról szól, ettől függetlenül feltöltöm, mivel ez az írás is zseniális elmém szüleménye, ezért minden szava kincs. Másrészt pedig újabb adalékok találhatók benne arról, hogyan is kell(ene) egy embernek a macskájához (parancsolójához!) hozzáállnia. Na meg, persze, sok-sok új infó található benne a legfontosabbról: RÓLAM! Íme tehát a mű:

Elküldtem a bemutatkozásom Bé néhány barátjának, akik meglehetősen jól fogadták és tanácsolták, hogy legyen saját blogom. Mondjuk ezen egyáltalán nincs mit csodálkozni, hiszen varázslatos személyiségem lengi körül az egész írást. Természetes volt tehát, hogy ez lesz a reakció. Azon viszont meglepődtem, hogy amikor szóltam Bének, hogy azonnal csináljon nekem blogot, ő visszautasított. Annyit azért már tanult, hogy tudja, nem okos dolog ellentmondania nekem, úgyhogy tényleg nem is értem. Valamit ki fogok találni, hogyan adjam a tudtára, hogy ki a főnök (még mindig abba az álomba ringatja magát, hogy ő). Valószínűleg lesz*rom a szőnyeget, de az is lehet, hogy valami kifinomultabb módszert választok. Például mászkálok a fején hajnalban, hogy keljen fel.

Ezt egyébként gyakran csinálom, pusztán segítő szándékból, mert ő hisztizik minden egyes nap, hogy már megint elaludt, pedig ő korán akart kelni. Alapból szinte reggel fekszik le, szóval megint nem értem, hogy mit akar. Mondtam neki, hogy ilyen alapon akkor ne is aludjon, hanem az alvásra pazarolt idő helyett inkább cirógasson és simogasson és mondja el, mennyire gyönyörű vagyok és mennyire szeret. Természetesen én ezt nem hallanám, mert aludnék közben, de a tudat elég lenne. Azt mondta erre, hogy összekeverem valakivel. Ugyan, kivel keverném? Sőt, egyértelműnek kellene lennie a dolognak!

Az embereknek, úgy láttam, szokása, hogy az élet értelmét keresik. Nem csak úgy általánosságban értve, hanem saját magukról is próbálják megfejteni, hogy mire hivatottak, mi az életcéljuk. Nos, ezt az értelmet/célt Bé is kereste, de – mint sokan – ő sem találta. Ezen megint nem kell meglepődni, az élete értelme az ugyanis, hogy engem kényeztessen és rólam gondoskodjon, de mivel csak nemrég születtem, eddig ezt nem is tudhatta. Szóval talán megbocsáthatok neki azért, amiért úgy találtam rá, hogy még nem volt felkészült a teljesen jogos és egyértelmű igényeim és szükségleteim szó nélkül történő kielégítésére. Azt viszont nehezebb lenyelnem, hogy most meg nem látja a fától az erdőt, ahogy az emberek mondani szokták, de majd én az értékes mindennapi tevékenységemmel, egyáltalán a puszta létezésemmel szemüvegül szolgálok neki, hogy jobban lásson, és vegye észre a nyilvánvalót.

Visszatérve a saját blog ötletére: azt mondta Bé, hogy írjak meg néhány bejegyzést, és ha remekelek, akkor esetleg elgondolkodik rajta. E-S-E-T-L-E-G… Cöhhh… Mondtam neki, hogy E-S-E-T-L-E-G hajlandó leszek a továbbiakban is az alomtálcába végezni a dolgom, abban az esetben, ha csinál nekem blogot. Láttam az arcán, hogy ez kissé érzékenyen érintette, már szinte sajnáltam. Egy kisebb vitává fajult a dolog végül, amit most nem részleteznék – maradjunk annyiban, hogy még sok munkám lesz a kisasszonnyal, mire akaratom materiális síkra való kivetülését láthatom majd benne. A baj ezzel csak az, hogy az időt, amit az emberem betanítására vagyok kénytelen fordítani, a tükör előtt való ücsörögésből veszem el, amikor is gyönyörködöm önnön tökéletességemben. Nem mintha tükör nélkül nem tudnám, hogy az vagyok, de a látványom egyszerűen mennyei manna a szemnek és a léleknek.

Szóval a bloggal az lesz, hogy amíg nem lesz, erélyesebben végzem ember-fegyelmező tevékenységem, és amikor Bé meghajol majd akaratom előtt, akkor mindent szépen fel fog pakolni sorba az internetre! Még ilyen feltételezést, hogy nem fogok remekelni íróként is… Néha úgy érzem, reménytelen a lány…

De ha már rólam szól a világon minden, akkor megemlíteném azt is, hogy tökéletességem első látásra megmutatkozó bizonyítéka a bundám, amit már az előző írásomban említettem. Bé nem értékelte eléggé, viszont pár hete valami hangoskodós napon itt volt két másik ember, akik Bé barátnőinek mondták magukat, és ők szerintem megváltoztatták az emberemnek a bundámra vonatkozó nézeteit is. Azóta ugyanis még többet simogat, és mindig elmondja, milyen selymes és szép vagyok. Mondtam neki néhányszor, hogy ennek a törődésnek az első perctől természetesnek kellett volna lennie, de ő nem is figyelt rám. Ezt mondjuk nem tudom, megint hogy merte megtenni – mondom, hogy még sok melóm lesz vele. Visszatérve a másik két emberre: volt valami Csí, meg a Fifi. Nem tudom, hogy miért Fifi, megszagoltam: nem volt kutya. Viszont nagyon sokat játszottunk együtt. Ő legalább okos volt, mert tudta, hogy bajban vannak azért, mert úgy léptek be a birodalmamba, hogy nem adtam nekik erre engedélyt – éppen ezért ki kell engesztelniük. Bé megengedte nekik mondjuk, hogy bejöjjenek, de pont ő az, akinek nincs a kérdésben döntéshozatali joga. Szóval a Fifivel sokat játszottam (ő úgy gondolta, hogy ő játszik velem, de ez nem volt igaz természetesen), és Csí is megsimogatott jópárszor. Ő mondta ki először, hogy olyan selymes és gyönyörű a bundám, hogy akár plüsscica is lehetnék. Miután másnap elmentek, mondtam Bének, hogy neki ezt már az első percben fel kellett volna fedeznie, és hálából azért, amiért láthatja a tökéletességem, és annak a fényében sütkérezhet néha ő is, királylányként kellene bánnia velem. De minimum a bocsánatomért kellene esedeznie azért, amiért a hangoskodós estén ő, Fifi és Csí is elmentek valahová, engem pedig nem vittek magukkal. Csak másnap reggel jöttek vissza, de nem hiszem, hogy realizálták, hogy ezzel értékes órákat vesztettek, amiket a csodálatommal is eltölthettek volna. Egyébként az éjszaka folyamán többször is megfordult a fejemben, hogy rápisilek a cuccaikra, de aztán mindig meggondoltam magam, mert az jutott eszembe, hogy lehet, még visszajönnek máskor is, és akkor hálából a kegyelmemért, meg úgy általában a hódolatuk jeleként hoznak majd nekem tasakost.

A kajáról jut eszembe: megyek, szólok Bének, hogy most már felszolgálhatja a tízórai és ebéd közötti fogást, mert megéheztem. Úgyhogy most neked be kell érned ennyivel. De a következő jelentkezésemig rajzolhatsz rólam esetleg egy portrét, hogy hasznosan töltsd el az idődet. 

Lola

Lola cica első (igazi) bejelentkezése

Na szia!

Bé olvasgatja a neten azokat az Alfi nevezetű, öntelt macskáról szóló bejegyzéseket, minek hatására néha csak kuncogó hangot ad ki magából, máskor viszont felnyerít, mint egy kanca. Ilyenkor mindig odamegyek hozzá megnézni, hogy melyik biztosíték égett ki a fejében, és megkérdezem tőle, hogy mi baja van, de ő csak visít tovább. Mivel így nem tudok vele mit kezdeni – még azután sem, hogy megpróbálom az acélerős állkapcsom segítségével leválasztani a kézfejét (vagy olykor a fél karját) a testéről – inkább otthagyom, és elmegyek játszani. Persze néha azért vissza-vissza nézek, helyreállt-e már a rendszer… Azért mégiscsak megtartanám még egy darabig az emberem, legalábbis addig, amíg rá nem jövök, hol rejtegeti a tasakos kajámat.

Szóval úgy gondolom, hogy másik macska blogjának olvasgatása (a velem való játék helyett) a személyem elleni legsúlyosabb sértés, de mivel eddig még nem sikerült megakadályoznom ebben, úgy döntöttem, hogy én is írásba kezdek, hogy Bé inkább engem olvasson. Na meg te is. Meg úgy mindenki. Szóval most ebben a kis írásban bemutatkozom, és elhintek pár infót a világ nyolcadik csodájáról, vagyis magamról.

A nevem Lola, de ez csak dísznek van, mert az ember általában Nyafinak, Nyafkának szólít, meg, ha valami érdekeset és izgalmasat csinálok, akkor szokott kiabálni, hogy „Maccskaaa”. Nem értettem, minek adott nekem húsz nevet, ezért megkérdeztem tőle, mire ő fél órás monológba kezdett. Ezt én tíz másodperc után meguntam, ezért otthagytam és elmentem játszani. Szóval ezt most hagyjuk is, majd kérdezd meg őt, ha érdekel – persze nem árt, ha rendelkezel egy szabad fél órával…

2013. szeptemberben születtem, és olyan gyönyörű voltam, mint most. Nem tudom, mi az embereknél ez a kategorizálás-mánia , de mivel van nekik, azt mondják, félperzsa vagyok. Ez meg is látszik a hosszú bundámon, amiből mindenki legnagyobb örömére szuveníreket hagyok szanaszét a házban, hogy örüljenek: kaphatnak egy kis alamizsnát a gyönyörűségemből.

Mivel még nem vagyok a világban régóta, most ismerkedem vele, amit Bé maximálisan támogat. Valamelyik nap például azzal, hogy kiengedett az alsó teraszra, hogy megnézhessem azt a fehér valamit, ami addig nem volt ott. Azt is engedte, hogy mászkáljak benne kicsit, meg ilyenek, pedig egyébként nem szereti, ha oda kimegyek. Azt mondja, az a baj, hogy oda feljut mindenféle más macska is, és ki tudja, mit hullajtanak el, amit én felszedek esetleg. Közölte, csak egy állati lakótársat szeretne, lehetőleg ne csináljak bérházat a testemből, ha már egyszer belemászok az ágyába… Ebben a nézőpontban több hiba is van. Először is az nem az ő ágya, hanem az enyém, és örüljön neki, hogy belefeküdhet egyáltalán. Másodszor pedig: az, hogy ő elvan úgy egész nap, hogy a lakásban ül, csinál ezt-azt, és élő emberrel nem találkozik közben, nem jelenti azt, hogy én ne lennék szociálisan nyitott a fajtársaimra. De mivel a barátkozásra irányuló törekvéseimet Bé folyamatosan bojkottálja a hülye élősködő-paranoiája miatt, ezért még egyetlen barátot sem sikerült szereznem. Az ember azt mondta, nem is fogok, én meg erre nem is mondtam neki inkább semmit. Nem tudja még szerencsétlen, hol a helye, mivel még csak kb. 2 hónapja lakunk együtt, eléggé az elején tartok a nevelésével. A harmadik hiba pedig ott van, hogy ha tudná, hogy rajtam kívül mennyi állattal osztja még meg a szobáját a pókok személyében, akkor be se jönne ide. Természetesen ezt az infót nem vagyok hajlandó közölni vele, mert – mint említettem – valahová eldugta a kedvenc kajámat, amit egyébként ebben a szobában szokott nekem térdre ereszkedve feltálalni. Egy szó, mint száz: bármennyi baj is van vele, és bármennyi munkámba és erőfeszítésembe kerül is a nevelése, muszáj vagyok még megtartani. (A pókos infó miatt ezt az írást inkább meg se mutatom neki…)

Nem Bé volt egyébként az első emberem, korábban máshol laktam, de ott nem sokáig. Volt ott egy pici ember is, akivel egész jól kijöttem, de aztán inkább Béhez költöztem. A pici emberrel az volt a baj, hogy nagyon hasonlított rám, és a fegyelmezésére tett minden kísérletem kudarcot vallott. Így hát rájöttem, hogy a nagy emberekkel kell inkább foglalkoznom, mert valamiért úgy vannak összerakva, hogy könnyebb elérni náluk, hogy teljesítsék minden óhajom és kizárólag az én parancsaim és akaratom szerint éljenek. Az előző embereimért sem aggódok egyébként, mert úgy láttam, hogy a pici ember tökéletesen végzi a nevelési tevékenységet. Pont olyan terrorban tartja a nagy embereit, mint én Bét. De hát másképp egyszerűen nem lehet behódoltatni, na…

Tehát életem rövidke négy hónapjában elég sok minden történt már velem, amit el fogok neked mesélni, ha akarod. Kizárt, hogy ne akard, mert káprázatos személyiségemnek eddig még senki nem tudott ellenállni. Úgyhogy majd amikor Bét legközelebb arrébb tudom tessékelni a laptoptól, írok még magamról. Ez nem tudom, mikor lesz, mert – mint mondtam – még nem hallgat a parancsszavakra, de láthatóan fejlődőképes, szóval előbb-utóbb csak könnyebb lesz vele. Na meg persze majd akkor írok, ha lesz kedvem hozzá, és nem vagyok elfoglalva épp a játékkal.

Apropó, játék… Megyek is, szólok Bének, hogy azonnal hagyjon abba mindent és keresse meg a csillogós labdámat, mert már napok óta nem találom és most pont azzal akarok játszani. Te meg, remélem, tudsz majd aludni azért a következő jelentkezésemig (de ha nem, gondolj rám nyugodtan)!

Lola

Prológus

Üdvözöllek a Blogomban!

A nevem Lola, fajtám szerint cica vagyok. Egy Bé nevezetű emberrel lakom együtt pillanatnyilag, bár ha így viselkedik, lehet, hogy ez nem marad így sokáig. Mivel azonban egészen megkedveltem az együtt töltött idő alatt, úgy döntöttem, hogy ahelyett, hogy útjára ereszteném, előbb inkább megpróbálom megnevelni. Az erre irányuló törekvéseim valószínűleg minden bejegyzésemben fellelhetők lesznek majd, így az embernevelés témában folyamatosan elhintek néhány apró, ám annál fontosabb infót.

Persze Bé nem adja könnyen magát, így akadnak még súrlódások. Például azért is erősen kellett győzködnöm, hogy ez a blog egyáltalán megszülessen. Feltételül szabta, hogy készítsek el először pár írást, és ha jónak tűnnek, akkor kaphatok saját felületet lehengerlő személyiségem megnyilatkoztatására. Az első néhány bejegyzés tehát előre írott anyag lesz, de onnantól "élesben" fog menni a dolog.

Mit várhatsz tőlem? Azon kívül, hogy nyilvánosságra hozom tökéletességem, és engedem, hogy csodálj, a bejegyzéseimbe a humort és a társadalomkritikát is egyaránt belecsempészem. Néha talán azt is megengedem majd, hogy Bé írjon helyettem, de ez még egyáltalán nem biztos. Attól függ, mennyit fejlődik és mennyire képes elsajátítani az engem ajnározó irományok elkészítését.

Tehát akkor jöjjön az első (előre elkészült) bejegyzésem, és remélem, hogy ez és a későbbiek is sok vidám percet okoznak majd neked, egyben - idővel - el is gondolkodtatnak.

Jó mulatást! :)

Lola (és Bé)