Lola cica első (igazi) bejelentkezése

Na szia!

Bé olvasgatja a neten azokat az Alfi nevezetű, öntelt macskáról szóló bejegyzéseket, minek hatására néha csak kuncogó hangot ad ki magából, máskor viszont felnyerít, mint egy kanca. Ilyenkor mindig odamegyek hozzá megnézni, hogy melyik biztosíték égett ki a fejében, és megkérdezem tőle, hogy mi baja van, de ő csak visít tovább. Mivel így nem tudok vele mit kezdeni – még azután sem, hogy megpróbálom az acélerős állkapcsom segítségével leválasztani a kézfejét (vagy olykor a fél karját) a testéről – inkább otthagyom, és elmegyek játszani. Persze néha azért vissza-vissza nézek, helyreállt-e már a rendszer… Azért mégiscsak megtartanám még egy darabig az emberem, legalábbis addig, amíg rá nem jövök, hol rejtegeti a tasakos kajámat.

Szóval úgy gondolom, hogy másik macska blogjának olvasgatása (a velem való játék helyett) a személyem elleni legsúlyosabb sértés, de mivel eddig még nem sikerült megakadályoznom ebben, úgy döntöttem, hogy én is írásba kezdek, hogy Bé inkább engem olvasson. Na meg te is. Meg úgy mindenki. Szóval most ebben a kis írásban bemutatkozom, és elhintek pár infót a világ nyolcadik csodájáról, vagyis magamról.

A nevem Lola, de ez csak dísznek van, mert az ember általában Nyafinak, Nyafkának szólít, meg, ha valami érdekeset és izgalmasat csinálok, akkor szokott kiabálni, hogy „Maccskaaa”. Nem értettem, minek adott nekem húsz nevet, ezért megkérdeztem tőle, mire ő fél órás monológba kezdett. Ezt én tíz másodperc után meguntam, ezért otthagytam és elmentem játszani. Szóval ezt most hagyjuk is, majd kérdezd meg őt, ha érdekel – persze nem árt, ha rendelkezel egy szabad fél órával…

2013. szeptemberben születtem, és olyan gyönyörű voltam, mint most. Nem tudom, mi az embereknél ez a kategorizálás-mánia , de mivel van nekik, azt mondják, félperzsa vagyok. Ez meg is látszik a hosszú bundámon, amiből mindenki legnagyobb örömére szuveníreket hagyok szanaszét a házban, hogy örüljenek: kaphatnak egy kis alamizsnát a gyönyörűségemből.

Mivel még nem vagyok a világban régóta, most ismerkedem vele, amit Bé maximálisan támogat. Valamelyik nap például azzal, hogy kiengedett az alsó teraszra, hogy megnézhessem azt a fehér valamit, ami addig nem volt ott. Azt is engedte, hogy mászkáljak benne kicsit, meg ilyenek, pedig egyébként nem szereti, ha oda kimegyek. Azt mondja, az a baj, hogy oda feljut mindenféle más macska is, és ki tudja, mit hullajtanak el, amit én felszedek esetleg. Közölte, csak egy állati lakótársat szeretne, lehetőleg ne csináljak bérházat a testemből, ha már egyszer belemászok az ágyába… Ebben a nézőpontban több hiba is van. Először is az nem az ő ágya, hanem az enyém, és örüljön neki, hogy belefeküdhet egyáltalán. Másodszor pedig: az, hogy ő elvan úgy egész nap, hogy a lakásban ül, csinál ezt-azt, és élő emberrel nem találkozik közben, nem jelenti azt, hogy én ne lennék szociálisan nyitott a fajtársaimra. De mivel a barátkozásra irányuló törekvéseimet Bé folyamatosan bojkottálja a hülye élősködő-paranoiája miatt, ezért még egyetlen barátot sem sikerült szereznem. Az ember azt mondta, nem is fogok, én meg erre nem is mondtam neki inkább semmit. Nem tudja még szerencsétlen, hol a helye, mivel még csak kb. 2 hónapja lakunk együtt, eléggé az elején tartok a nevelésével. A harmadik hiba pedig ott van, hogy ha tudná, hogy rajtam kívül mennyi állattal osztja még meg a szobáját a pókok személyében, akkor be se jönne ide. Természetesen ezt az infót nem vagyok hajlandó közölni vele, mert – mint említettem – valahová eldugta a kedvenc kajámat, amit egyébként ebben a szobában szokott nekem térdre ereszkedve feltálalni. Egy szó, mint száz: bármennyi baj is van vele, és bármennyi munkámba és erőfeszítésembe kerül is a nevelése, muszáj vagyok még megtartani. (A pókos infó miatt ezt az írást inkább meg se mutatom neki…)

Nem Bé volt egyébként az első emberem, korábban máshol laktam, de ott nem sokáig. Volt ott egy pici ember is, akivel egész jól kijöttem, de aztán inkább Béhez költöztem. A pici emberrel az volt a baj, hogy nagyon hasonlított rám, és a fegyelmezésére tett minden kísérletem kudarcot vallott. Így hát rájöttem, hogy a nagy emberekkel kell inkább foglalkoznom, mert valamiért úgy vannak összerakva, hogy könnyebb elérni náluk, hogy teljesítsék minden óhajom és kizárólag az én parancsaim és akaratom szerint éljenek. Az előző embereimért sem aggódok egyébként, mert úgy láttam, hogy a pici ember tökéletesen végzi a nevelési tevékenységet. Pont olyan terrorban tartja a nagy embereit, mint én Bét. De hát másképp egyszerűen nem lehet behódoltatni, na…

Tehát életem rövidke négy hónapjában elég sok minden történt már velem, amit el fogok neked mesélni, ha akarod. Kizárt, hogy ne akard, mert káprázatos személyiségemnek eddig még senki nem tudott ellenállni. Úgyhogy majd amikor Bét legközelebb arrébb tudom tessékelni a laptoptól, írok még magamról. Ez nem tudom, mikor lesz, mert – mint mondtam – még nem hallgat a parancsszavakra, de láthatóan fejlődőképes, szóval előbb-utóbb csak könnyebb lesz vele. Na meg persze majd akkor írok, ha lesz kedvem hozzá, és nem vagyok elfoglalva épp a játékkal.

Apropó, játék… Megyek is, szólok Bének, hogy azonnal hagyjon abba mindent és keresse meg a csillogós labdámat, mert már napok óta nem találom és most pont azzal akarok játszani. Te meg, remélem, tudsz majd aludni azért a következő jelentkezésemig (de ha nem, gondolj rám nyugodtan)!

Lola