Szemétkedek

Múltkor írtam az irigylésre méltó lakberendezési képességeimről, de arról nem ejtettem szót, hogy környezettudatos élőlényként a szelektív hulladékgyűjtés híve is vagyok. Ennek eredményeképpen Bénél is sikerült némi előrelépést elérnem, de ne szaladjunk ennyire előre.

Bé néha kicsit lazán fogja fel a dolgokat, így történhetett meg az, hogy miután eltört a szemetesnek használt üvegvázaszerű valamije, valahogy nem igyekezett új tárolót keríteni a kidobásra ítélt cuccai számára. Egy darabig megelégedett azzal, hogy egy zacskóba gyűjti a papírhulladékot, amit a szobája egy eldugottabb részében tárolt. Az igény persze megvolt benne, hogy beszerezzen egy normális szemetest, de mindig csak halogatta – legnagyobb örömömre. Arra ugyanis nem számított, hogy lehetnek ugyan a szórakoztatásomat célzó gyenge kísérletei, amik cicajátékok, labdák, és hasonlók beszerzésében merülnek ki, a kedvenc játékom örökké a nylon zacskó marad. Legfőképpen az, amit telepakol a szemetével. Éppen ezért minden egyes alkalommal, amikor csak hozzáfértem a zacsihoz, vagy épp olyan kedvem volt, hogy egy kicsit Bé orra alá pörköljek, azonnal elkezdtem a „szemetes” tartalmát a szelektív hulladékgyűjtés kritériumai szerint szétválogatni. Bé meg nem győzött utánam pakolgatni, és egy – a felsőbbrendű személyem tiszteletének abszolút hiánya által kiváltott – alapos szidás után mindig közölte velem, hogy csakis azért nem robbantotta még ki a tevékenységem miatt a harmadik világháborút, mert a zacskóban csak olyan dolgok vannak, amik nem hagynak foltot, nem lesznek büdösek, stb.. Hiába mondtam neki, hogy nem elég „zöld”, és haladni kell a korral, meg az aktuális trendekkel, nem jutottam dűlőre vele. Azt vette a fejébe ugyanis, hogy az ő szemetelési szokásai megfelelnek a fent említett kritériumoknak, zöld meg majd én leszek valami jó kis festék által, ha nem hagyok fel sürgősen a kukázással. Ebből a megjegyzésből arra következtettem, hogy megszállta az emberem a művészlélek, ezért kötelező jellegűnek éreztem, hogy bizonyítsam: Bé elképzeléseivel ellentétben én vagyok a kifinomult ízléssel rendelkező zseni a családban, aki műalkotásokat hoz létre mindenből, amihez csak hozzáfér. Így a következő alkalommal, amikor kedvet éreztem hozzá, a kikukázott dolgokat rendkívüli művészeti érzékkel rendeztem el a szőnyegen, ami olyan jól sikerült, hogy azóta feljogosítva érzem magam arra, hogy bármelyik kortárs alkotónak tanácsokat osztogassak. De mivel a siker kulcsa a mű megfelelő időben történő bemutatása, az alkotásom természetesen hajnali egykor készítettem el. Ezáltal fokozott sikert értem el, mert Bének ebben az időpontban esélye sem volt nyom nélkül eltüntetni zsenialitásom termékét, így egészen másnap délelőttig gyönyörködhettem benne. Pontosabban csak a nyomaiban, merthogy Bének szokása belerondítani a dolgaimba, amire bizonyára a lehengerlő tehetségem és felsőbbrendű mivoltom miatt érzett féltékenység és irigység készteti.

A művem :)

Eljutottunk oda végül, hogy egyikünk sem engedett. Az én kedvenc időtöltésem továbbra is a szelektálás maradt, majd felfedeztem egyéb szórakozási lehetőségeket is, mint például a kiürített zacskóba belemászást, majd abban rohangálást. Bé ezt már tényleg nem bírta nézni, ezért másnap elment és vett egy fedett szemetest, majd önelégült vigyorral a képén rakta össze itthon, és dobta bele az első használt papírzsebkendőt (ami egyébként a másik kedvenc játékom). Ez az arckifejezés nem sokkal később le is olvadt a fejszerkezetéről – abban a pillanatban, amikor megmutattam neki, hogy ember- és macskafeletti képességeimnek köszönhetően le tudom szedni a kuka tetejét. De mivel láttam Bén, hogy egyre inkább zokon veszi a dolgot, úgy döntöttem, hogy nem csinálom többet - vagy legalábbis ritkábban.

Azonban felhívtam a figyelmét arra, hogy a pet palack és a zsebkendő nem egy kategória, úgyhogy ha már úgyis annyit ül a gép előtt tanulás címszó alatt (meg persze azért, hogy ne férhessek ide blogot írni), néhány percet rászánhatna a szelektív hulladékgyűjtés szabályainak tanulmányozására. Mire ő közölte velem, hogy erre nem hajlandó, mivel teljesen fölöslegesnek találja, hogy ilyenekkel foglalkozzon. Erre elképedtem, mert ha elárasztja a Földet a szemét, akkor nekünk macskáknak keresni kell egy másik életteret, ahol egy új fajt kell majd behódoltatnunk, akik éjjel-nappal csodálnak és istenítenek bennünket. De Bé felvilágosított, hogy a bolygót már elárasztotta a szemét nagyon régen és - hogy állítását bizonyítsa - elkezdett nekem képeket mutogatni mindenféle, emberek által eldobált, és teljes mértékig helytelenül kezelt hulladékba szorult állatokról. A látvány nagyon elszomorított, egyben pedig bizonyságul szolgált arra, hogy az emberek elképzeléseivel ellentétben nem ők, hanem mi vagyunk a felsőbbrendű lények a bolygón. Szóval mondtam Bének, hogy ezek után fokozottabban odafigyelünk arra, hogyan szemetelünk, mert egy jelentéktelennek tűnő aprósággal is sokat tudunk ártani vagy épp segíteni. De ő azt válaszolta erre, hogy amíg a hulladékkezelő cégek a szelektíven gyűjtött szemetet egybeöntik, majd pedig felelőtlenül és nemtörődömséggel kezelik annak további sorsát a legkisebb mértékben is, vajmi keveset ér, ha mi itthon odafigyelünk arra, hogy a pet palackot és a papírt ne egy kukában tároljuk.

Ez a „szemetes” téma megint sokrétűbb, minthogy itt ki lehessen fejteni, de én tovább gondolkodom rajta, és lehet, még előszedem később, ha már okosabb leszek az ügyben. Most viszont megyek játszani és piszkálom egy kicsit Bét is, mert ma még keveset foglalkoztam vele.

Lola