Észbukozok

Ismét szia!

Az utolsó előre elkészített bejegyzés következik. Gondolkodtam rajta, hogy talán kissé gyors tempóban pakolgatom fel ezeket, de úgy döntöttem, addig nem írok újat, amíg ezek nincsenek blogon. Márpedig már nagyon hiányzik, hogy újra a klaviatúra elé üljek, és írásaimban bizonyságot tegyek zseniális elmémről.
Minden észrevételt, véleményt, csodálat és hódolat kifejezést szívesen fogadok, úgyhogy csak bátran kommenteljetek!
Addig viszont jó olvasást! :)

Bé elolvasta az előző írásom, amelyben részletesen ecseteltem csodálatosságom – amit egyébként nem is kellett volna megírnom, mert mindenki számára azonnal nyilvánvaló, amint találkozik velem. De mivel te még nem láttál személyesen vagy már régen (mondjuk akkor is pont ugyanez a varázslatosság lengett körül), szükségesnek éreztem ezt a kis szösszenetet. Szóval Bé közölte az olvasás után, hogy hamarosan új világegyetemnek kell kialakulnia a jelenlegi mellé/fölé, mert ebbe már lassan nem fér bele az egóm, és kell egy új hely, ahová tovább növekedhet. Mondtam neki, hogy ideje frissítenie az ismereteit, mert a világegyetem végtelen, tehát pont ennyi hely van benne kifinomult természetem, gyönyörűségem és szerénységem kivetülése számára. Erre nevetni kezdett, mire én úgy döntöttem, hogy túl sok keze van, lerágom az egyiket. Ezt már természetesen nem díjazta, el is zavart, de szinte azonnal rájött, hogy ez óriási hiba volt, ezért pár perccel később már az újabb adag tasakost majszolgatva fogadtam a bocsánatkérésre tett gyenge kísérletét. Azért mondom, hogy „gyenge kísérlet”, mert a tasakos, a jutalomfalatkák és úgy általában mindenféle táplálék (abból is természetesen a legjobb) nekem alanyi jogon jár, így hát egyáltalán nem a bocsánatom elnyerésének eszköze.

Tegnap például rajtakaptam, hogy az Észbukon valami Ketnek azt mesélte, hogy amikor visszajött a földszintről, ahol EVETT – NÉLKÜLEM (!), akkor én mennyire megvető pillantással fogadtam. Pedig mielőtt lement, adott nekem enni, sőt, még jutalomfalatkát is kaptam a semmiért. Leültettem a kisasszonyt egy kis elbeszélgetésre, mert úgy éreztem ezek után, hogy ismét szükséges tisztáznunk néhány, az ő számára valamiért még mindig nem evidens dolgot. Például azt, hogy minden kaja az én kajám, ő (vagyis Bé) kizárólag a határtalan jóindulatomnak köszönhetően vehet magához táplálékot, azt is csak azután, hogy a legjobb falatokat mosolyogva átadta nekem belőle. Éppen ezért NEM megy le nélkülem enni, és nem sunyizza be az arcszerkezetébe az összes jó falatot. Jogom van ilyenkor vele tartani és kiválasztani, ami kell a kajájából, ő pedig megeheti a maradékot. Másrészt nincs olyan, hogy én a „semmiért” kapok jutalomfalatkát, mert a puszta létemmel kiérdemlem azt (ezt egyébként az a Ket is mondta neki), de hálából is beleszórhatja nyugodtan a tálkámba, amiért még mindig megengedem neki, hogy nálam lakjon.

Kedvelem egyébként ezt a Ketet, bárki legyen is – merthogy még sosem találkoztam vele. Nem csak azért, mert ő – Bével ellentétben – tisztában van az étkezésemre és a létemre vonatkozó (egymással szorosan összefüggő) evidens dolgokkal, hanem például azért is, mert ezeket el is mondja Bének, így segíti az embernevelési tevékenységem. Az pedig külön pluszpont, hogy a neve, ha nagyon akarom, azt is jelentheti, hogy „macska”.

Azt viszont nem tudom, hogy az Észbuk az miért „ész”. Mert én azt vettem észre, hogy az ott lévő emberek nagy része, ha alapjáraton értelmes is, valamiért pont ezen a helyen próbálja bizonyítani ennek az ellenkezőjét. Ez még úgyis nehezen megbocsátható, hogy nyilvánvalóan elismerik a fajtársaim erényeit és szépségét és különböző rólunk szóló posztokat osztanak meg állandóan – hódolatukat kifejezve általánosságban vett tökéletességünk iránt. Mondta Bé, hogy ő sem érti, miért az a jó – vagy úgymond „menő” – ma, hogy az ember buta, mint a tök és ezt ráadásul még hirdeti is. Felvilágosítottam, hogy ez azért lehet, mert határozottan könnyebb a semmittevés, a folytonos bulizás és a többi ilyesmi, mint letelepedni valamilyen könyv mellé, és abból ismereteket szerezni – esetleg még gondolkodni is, és saját véleményt megfogalmazni, nem csak átvenni másét. Mondjuk az is igaz, hogy számomra mindkét életstílusnak megvan a hátránya, mert például Bé akár olvas, akár „semmitcsinál” vagy esetleg bulizik, az mindig azzal jár, hogy nem foglalkozik velem. Azonkívül, mivel az emberemben látom az értelmes társalgás igényét, muszáj vagyok néha megbeszélni vele ilyeneket – ezzel pedig azt nyerem egyrészt, hogy ő okosabb lesz, másrészt pedig közben rám koncentrál a teljes figyelmével. Ennek során pedig van lehetőségem befolyásolni őt, és elirányítani olyan tevékenységek előnyben részesítése felé, mint például a simogatásom, cirógatásom, becézgetésem és általában véve a szórakoztatásom.

Az egész „butaság és szellemi igénytelenség” témát lehetne még fejtegetni egyébként, de ha nagyon bele akarnék menni, akkor nagyon sok oldal lenne az írásom és csak a teljesség igénye nélkül lennék képes valamelyest kifejteni. Attól még foglalkoztat a dolog, és merengek is rajta sokat, úgyhogy meglehet, még fogsz olvasni tőlem erről. Bé felhívta a figyelmem arra, hogy a másik népbetegség manapság – a butaság mellett – az egoizmus, aminek – ha így folytatom – én leszek nem is olyan sokára a legékesebb példája. Ez természetesen nem igaz, mert én magammal kapcsolatban a színtiszta tényeket közlöm, az meg már nem az én bajom, hogy Bét zavarja a mindenben megmutatkozó nyilvánvaló feljebbvalóságom: fizikális megjelenésem szemet gyönyörködtető kialakításától egészen a magas szellemi fölényemig.

Bé azt is mondta, hogy inkább ne is írogassak ilyeneket az emberekről, mert ha esetleg csinál nekem blogot, akkor a fentihez hasonló megnyilatkozásaimmal az egyelőre még nem is létező rajongótáborom nagy részét már jó előre elveszítem. Erre közöltem vele, hogy ha ez így van, és emiatt nem fog senki olvasni engem, akkor az egyértelmű bizonyítéka lesz annak, ami már most is sejthető: vagyis hogy én vagyok az egyetlen értelmes lény a Földön. Ebből viszont az következik, hogy megérdemlek egy legalább 4 méter magas szobrot – mivel ennyi hónapos vagyok – minimum minden megyeszékhely főterének közepén. De bele kell húzniuk a szoborállításba, mert lassan 5 hónapos leszek, és ezzel arányosan a szoborméret-igényeim is növekedni fognak. Kérdezte Bé, hogy mit csinálok akkor, ha a kívánt helyen már valaki más emlékműve áll? Azt válaszoltam, hogy természetesen leromboltatom – ez egyértelmű. Valamint idővel még több szobrot fogok igényelni, tehát az is valószínű, hogy még többet kell majd ledózerolni miattam, ha épp egy már meglévő helyét nézem ki magamnak. Ezzel a világbéke-teremtő tevékenységem alapkövét is lerakom egyben, mert akár az is lehet, hogy egy csapásra megoldok jó néhány politikai és/vagy vallási indíttatású szoborvitát.

Bé közölte, hogy ne álmodozzak, de ez megint azért van, mert összekeveri a tényeket a vágyakkal. Mondta, hogy ne feleseljek, menjek inkább ebédelni, én meg természetesen rohanok, és elfogyasztom a megérdemelt falatkáimat. De még előtte elmondom, hogy ha a blog mellé kapok Észbuk oldalt is, mindenképp lájkolj!!

Lola