Ismét egy előre elkészült írás következik, ez a magyarázata annak, hogy miért említődik benne az, hogy szeretnék egy blogot, de Bé nem hajlandó nekem megcsinálni. Nos, a blog ugye itt van, így kicsit zavaró lehet, hogy a bejegyzés másról szól, ettől függetlenül feltöltöm, mivel ez az írás is zseniális elmém szüleménye, ezért minden szava kincs. Másrészt pedig újabb adalékok találhatók benne arról, hogyan is kell(ene) egy embernek a macskájához (parancsolójához!) hozzáállnia. Na meg, persze, sok-sok új infó található benne a legfontosabbról: RÓLAM! Íme tehát a mű:
Elküldtem a bemutatkozásom Bé néhány barátjának, akik
meglehetősen jól fogadták és tanácsolták, hogy legyen saját blogom. Mondjuk
ezen egyáltalán nincs mit csodálkozni, hiszen varázslatos személyiségem lengi
körül az egész írást. Természetes volt tehát, hogy ez lesz a reakció. Azon
viszont meglepődtem, hogy amikor szóltam Bének, hogy azonnal csináljon nekem
blogot, ő visszautasított. Annyit azért már tanult, hogy tudja, nem okos dolog
ellentmondania nekem, úgyhogy tényleg nem is értem. Valamit ki fogok találni,
hogyan adjam a tudtára, hogy ki a főnök (még mindig abba az álomba ringatja
magát, hogy ő). Valószínűleg lesz*rom a szőnyeget, de az is lehet, hogy valami
kifinomultabb módszert választok. Például mászkálok a fején hajnalban, hogy
keljen fel.
Ezt egyébként gyakran csinálom, pusztán segítő szándékból,
mert ő hisztizik minden egyes nap, hogy már megint elaludt, pedig ő korán akart
kelni. Alapból szinte reggel fekszik le, szóval megint nem értem, hogy mit
akar. Mondtam neki, hogy ilyen alapon akkor ne is aludjon, hanem az alvásra
pazarolt idő helyett inkább cirógasson és simogasson és mondja el, mennyire
gyönyörű vagyok és mennyire szeret. Természetesen én ezt nem hallanám, mert
aludnék közben, de a tudat elég lenne. Azt mondta erre, hogy összekeverem
valakivel. Ugyan, kivel keverném? Sőt, egyértelműnek kellene lennie a dolognak!
Az embereknek, úgy láttam, szokása, hogy az élet értelmét
keresik. Nem csak úgy általánosságban értve, hanem saját magukról is próbálják
megfejteni, hogy mire hivatottak, mi az életcéljuk. Nos, ezt az értelmet/célt
Bé is kereste, de – mint sokan – ő sem találta. Ezen megint nem kell
meglepődni, az élete értelme az ugyanis, hogy engem kényeztessen és rólam
gondoskodjon, de mivel csak nemrég születtem, eddig ezt nem is tudhatta. Szóval
talán megbocsáthatok neki azért, amiért úgy találtam rá, hogy még nem volt
felkészült a teljesen jogos és egyértelmű igényeim és szükségleteim szó nélkül
történő kielégítésére. Azt viszont nehezebb lenyelnem, hogy most meg nem látja
a fától az erdőt, ahogy az emberek mondani szokták, de majd én az értékes
mindennapi tevékenységemmel, egyáltalán a puszta létezésemmel szemüvegül
szolgálok neki, hogy jobban lásson, és vegye észre a nyilvánvalót.
Visszatérve a saját blog ötletére: azt mondta Bé, hogy írjak
meg néhány bejegyzést, és ha remekelek, akkor esetleg elgondolkodik rajta.
E-S-E-T-L-E-G… Cöhhh… Mondtam neki, hogy E-S-E-T-L-E-G hajlandó leszek a továbbiakban
is az alomtálcába végezni a dolgom, abban az esetben, ha csinál nekem blogot.
Láttam az arcán, hogy ez kissé érzékenyen érintette, már szinte sajnáltam. Egy
kisebb vitává fajult a dolog végül, amit most nem részleteznék – maradjunk
annyiban, hogy még sok munkám lesz a kisasszonnyal, mire akaratom materiális
síkra való kivetülését láthatom majd benne. A baj ezzel csak az, hogy az időt,
amit az emberem betanítására vagyok kénytelen fordítani, a tükör előtt való
ücsörögésből veszem el, amikor is gyönyörködöm önnön tökéletességemben. Nem
mintha tükör nélkül nem tudnám, hogy az vagyok, de a látványom egyszerűen mennyei
manna a szemnek és a léleknek.
Szóval a bloggal az lesz, hogy amíg nem lesz, erélyesebben
végzem ember-fegyelmező tevékenységem, és amikor Bé meghajol majd akaratom
előtt, akkor mindent szépen fel fog pakolni sorba az internetre! Még ilyen
feltételezést, hogy nem fogok remekelni íróként is… Néha úgy érzem, reménytelen
a lány…
De ha már rólam szól a világon minden, akkor megemlíteném
azt is, hogy tökéletességem első látásra megmutatkozó bizonyítéka a bundám,
amit már az előző írásomban említettem. Bé nem értékelte eléggé, viszont pár
hete valami hangoskodós napon itt volt két másik ember, akik Bé barátnőinek
mondták magukat, és ők szerintem megváltoztatták az emberemnek a bundámra
vonatkozó nézeteit is. Azóta ugyanis még többet simogat, és mindig elmondja,
milyen selymes és szép vagyok. Mondtam neki néhányszor, hogy ennek a törődésnek
az első perctől természetesnek kellett volna lennie, de ő nem is figyelt rám. Ezt
mondjuk nem tudom, megint hogy merte megtenni – mondom, hogy még sok melóm lesz
vele. Visszatérve a másik két emberre: volt valami Csí, meg a Fifi. Nem tudom,
hogy miért Fifi, megszagoltam: nem volt kutya. Viszont nagyon sokat játszottunk
együtt. Ő legalább okos volt, mert tudta, hogy bajban vannak azért, mert úgy
léptek be a birodalmamba, hogy nem adtam nekik erre engedélyt – éppen ezért ki
kell engesztelniük. Bé megengedte nekik mondjuk, hogy bejöjjenek, de pont ő az,
akinek nincs a kérdésben döntéshozatali joga. Szóval a Fifivel sokat játszottam
(ő úgy gondolta, hogy ő játszik velem, de ez nem volt igaz természetesen), és
Csí is megsimogatott jópárszor. Ő mondta ki először, hogy olyan selymes és
gyönyörű a bundám, hogy akár plüsscica is lehetnék. Miután másnap elmentek,
mondtam Bének, hogy neki ezt már az első percben fel kellett volna fedeznie, és
hálából azért, amiért láthatja a tökéletességem, és annak a fényében sütkérezhet
néha ő is, királylányként kellene bánnia velem. De minimum a bocsánatomért
kellene esedeznie azért, amiért a hangoskodós estén ő, Fifi és Csí is elmentek
valahová, engem pedig nem vittek magukkal. Csak másnap reggel jöttek vissza, de
nem hiszem, hogy realizálták, hogy ezzel értékes órákat vesztettek, amiket a
csodálatommal is eltölthettek volna. Egyébként az éjszaka folyamán többször is
megfordult a fejemben, hogy rápisilek a cuccaikra, de aztán mindig meggondoltam
magam, mert az jutott eszembe, hogy lehet, még visszajönnek máskor is, és akkor
hálából a kegyelmemért, meg úgy általában a hódolatuk jeleként hoznak majd
nekem tasakost.
A kajáról jut eszembe: megyek, szólok Bének, hogy most már
felszolgálhatja a tízórai és ebéd közötti fogást, mert megéheztem. Úgyhogy most neked be kell érned
ennyivel. De a következő jelentkezésemig rajzolhatsz rólam esetleg egy portrét,
hogy hasznosan töltsd el az idődet.
Lola
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése