Lakberendezek

Bé lakberendezési képességei hagynak némi kívánnivalót maguk után – hogy finoman fogalmazzak… Ezt egy idő után már nem bírtam nézni, ezért úgy döntöttem, segítek rajta. Átrendeztem például a könyvespolcon, a könyvek elé helyezett dísztárgyakat, szétszedtem ezt-azt, illetve szelektáltam is a szoba szellemiségébe nem illő darabokat, mindezt úgy, hogy egy egyszerű mancsmozdulattal a földre röptettem a fölöslegesnek ítélt tárgyakat. Cenzori tevékenységem is megkezdtem: a vitrines szekrényből is kidobáltam néhány könyvet, ami semmilyen formában (stílus, tartalom, stb.) nem illett oda. Bé ezután fél óráig állt fölöttük, és kereste a választ arra, mégis hogyan csináltam, egyáltalán: hogy jutottam be oda? Úgy tűnik nekem ebből, hogy az emberem még mindig nincs tisztában a képességeimmel, vagy egyszerűen csak nem hajlandó tudomásul venni, hogy az égvilágon BÁRMIT megtehetek – és meg is teszek.

De a szekrényei és a polcai nem csak kívülről nincsenek rendben, a belső (mások számára nem látható) berendezése is túlfejlett ízlésficamról tanúskodik. Éppen ezért minden egyes alkalommal, amikor ruhát próbál kivenni a szekrényéből, én élek a lehetőséggel, hogy bemásszak, és átrendezzem a textíliagyűjteményt – közben, a hátsó lábam segítségével, egy laza mozdulattal szelektálom a nekem nem tetsző darabokat. A ruhatárolási szokásaiban azt nem értem egyébként, hogy miért hajtogatja össze azokat. Szerintem így alig látszik belőle valami, és mikor próbálja eldönteni, hogy mit vegyen fel, úgyis széthajtogat egy csomót – aztán vissza. Ez időpocsékolás, amit ő még csak nem is képes alsóbbrendű elméjével felfogni. Egy darabig úgy gondoltam, hagyom, hagy szenvedjen, de a nagy szívem és a határtalan jóindulatom megint felülkerekedett, így hát ismét nagy munkába kezdtem: minden egyes darabot elkezdtem széthajtogatni és a szekrény egyik sarkába rugdosni. Ennek persze Bé nem igazán örült – nyilvánvaló, hogy képtelen a zsenialitásom felismerésére… Így például azt sem tudta értékelni, hogy így mennyi hely felszabadult a szekrényben, ahová további rongyokat dobálhat. Szóval ezután ő elkezdett mindent visszaállítani az eredeti formájába, amit én próbáltam megakadályozni, de végül inkább ráhagytam. Az emberi hülyeséggel egyszerűen nem tudok harcba szállni… Hogy miért próbálkozom ennek ellenére mindig újra és újra? Azért, mert – habár egyre inkább úgy tűnik, hogy menthetetlen szerencsétlen – még mindig nem adtam fel a reményt, hogy egyszer majd olyan mentális magasságokba sikerül őt eljuttatnom az embernevelési tevékenységem segítségével, hogy az értelmi szintje megközelíti majd az enyémnek a tizedét.  

Egyébként a szőnyeg sem nyerte el a tetszésem igazán… A halványlilás padlószőnyegre rátett egy nagyobb barna szőnyeget, ami nem is néz ki olyan borzasztóan. Sőt, nekem kifejezetten tetszik a barna. Éppen ezért azokon a részeken, ahol még kilátszik a lila, művészi tehetségem kamatoztatom, és home made „festékkel” különböző absztrakt ábrákat alkotok, melyek a barna mindenféle színárnyalatában pompáznak. Szeretem egyébként ezt az őszies, meleg színt! J Azonban – nem fogod kitalálni – Bének ez sem tetszik, és minden egyes alkalommal, amikor próbálom egy kicsit feldobni a teret ilyen módon, azonnal jön a forró vízzel, kiskefével, szódabikarbónával, és tönkreteszi a művem… Felháborító!

Hasonló tevékenységet űzök egyébként a ház többi részében is. Kötelességemnek éreztem például azt, hogy megszabadítsam a családot néhány ízléstelen vázától, emellett amikor csak tehetem, a kedvenc hobbimat űzöm, ami a kertészkedés. Bé viszont ezt valamiért nem engedi, és mindig bezárogatja az ajtókat, így a kedvenc virágaimhoz egyszerűen nem tudok hozzáférni. Pedig határozottan jobban néznek ki a szobanövények, miután kezelésbe vettem őket! Tehát nagyjából az a helyzet, hogy nem hagynak kibontakozni, ami ellen én természetesen minden erőmmel tiltakozom. Úgy gondolom, hogy habár még a háborút nem nyertem meg, a győztes csatáim számát illetően nincs okom a panaszra!

Ezek a dolgok azonban Bé nevelésének határozottan a legnehezebb és legidőigényesebb részét képezik. Megyek is, pihenek egyet, mielőtt tovább folytatom, mert elég fárasztó a macska élete úgy, ha embere van. Előtte viszont szólok Bének, hogy felszolgálhatja a vacsorámat.  

Lola

Észbukozok

Ismét szia!

Az utolsó előre elkészített bejegyzés következik. Gondolkodtam rajta, hogy talán kissé gyors tempóban pakolgatom fel ezeket, de úgy döntöttem, addig nem írok újat, amíg ezek nincsenek blogon. Márpedig már nagyon hiányzik, hogy újra a klaviatúra elé üljek, és írásaimban bizonyságot tegyek zseniális elmémről.
Minden észrevételt, véleményt, csodálat és hódolat kifejezést szívesen fogadok, úgyhogy csak bátran kommenteljetek!
Addig viszont jó olvasást! :)

Bé elolvasta az előző írásom, amelyben részletesen ecseteltem csodálatosságom – amit egyébként nem is kellett volna megírnom, mert mindenki számára azonnal nyilvánvaló, amint találkozik velem. De mivel te még nem láttál személyesen vagy már régen (mondjuk akkor is pont ugyanez a varázslatosság lengett körül), szükségesnek éreztem ezt a kis szösszenetet. Szóval Bé közölte az olvasás után, hogy hamarosan új világegyetemnek kell kialakulnia a jelenlegi mellé/fölé, mert ebbe már lassan nem fér bele az egóm, és kell egy új hely, ahová tovább növekedhet. Mondtam neki, hogy ideje frissítenie az ismereteit, mert a világegyetem végtelen, tehát pont ennyi hely van benne kifinomult természetem, gyönyörűségem és szerénységem kivetülése számára. Erre nevetni kezdett, mire én úgy döntöttem, hogy túl sok keze van, lerágom az egyiket. Ezt már természetesen nem díjazta, el is zavart, de szinte azonnal rájött, hogy ez óriási hiba volt, ezért pár perccel később már az újabb adag tasakost majszolgatva fogadtam a bocsánatkérésre tett gyenge kísérletét. Azért mondom, hogy „gyenge kísérlet”, mert a tasakos, a jutalomfalatkák és úgy általában mindenféle táplálék (abból is természetesen a legjobb) nekem alanyi jogon jár, így hát egyáltalán nem a bocsánatom elnyerésének eszköze.

Tegnap például rajtakaptam, hogy az Észbukon valami Ketnek azt mesélte, hogy amikor visszajött a földszintről, ahol EVETT – NÉLKÜLEM (!), akkor én mennyire megvető pillantással fogadtam. Pedig mielőtt lement, adott nekem enni, sőt, még jutalomfalatkát is kaptam a semmiért. Leültettem a kisasszonyt egy kis elbeszélgetésre, mert úgy éreztem ezek után, hogy ismét szükséges tisztáznunk néhány, az ő számára valamiért még mindig nem evidens dolgot. Például azt, hogy minden kaja az én kajám, ő (vagyis Bé) kizárólag a határtalan jóindulatomnak köszönhetően vehet magához táplálékot, azt is csak azután, hogy a legjobb falatokat mosolyogva átadta nekem belőle. Éppen ezért NEM megy le nélkülem enni, és nem sunyizza be az arcszerkezetébe az összes jó falatot. Jogom van ilyenkor vele tartani és kiválasztani, ami kell a kajájából, ő pedig megeheti a maradékot. Másrészt nincs olyan, hogy én a „semmiért” kapok jutalomfalatkát, mert a puszta létemmel kiérdemlem azt (ezt egyébként az a Ket is mondta neki), de hálából is beleszórhatja nyugodtan a tálkámba, amiért még mindig megengedem neki, hogy nálam lakjon.

Kedvelem egyébként ezt a Ketet, bárki legyen is – merthogy még sosem találkoztam vele. Nem csak azért, mert ő – Bével ellentétben – tisztában van az étkezésemre és a létemre vonatkozó (egymással szorosan összefüggő) evidens dolgokkal, hanem például azért is, mert ezeket el is mondja Bének, így segíti az embernevelési tevékenységem. Az pedig külön pluszpont, hogy a neve, ha nagyon akarom, azt is jelentheti, hogy „macska”.

Azt viszont nem tudom, hogy az Észbuk az miért „ész”. Mert én azt vettem észre, hogy az ott lévő emberek nagy része, ha alapjáraton értelmes is, valamiért pont ezen a helyen próbálja bizonyítani ennek az ellenkezőjét. Ez még úgyis nehezen megbocsátható, hogy nyilvánvalóan elismerik a fajtársaim erényeit és szépségét és különböző rólunk szóló posztokat osztanak meg állandóan – hódolatukat kifejezve általánosságban vett tökéletességünk iránt. Mondta Bé, hogy ő sem érti, miért az a jó – vagy úgymond „menő” – ma, hogy az ember buta, mint a tök és ezt ráadásul még hirdeti is. Felvilágosítottam, hogy ez azért lehet, mert határozottan könnyebb a semmittevés, a folytonos bulizás és a többi ilyesmi, mint letelepedni valamilyen könyv mellé, és abból ismereteket szerezni – esetleg még gondolkodni is, és saját véleményt megfogalmazni, nem csak átvenni másét. Mondjuk az is igaz, hogy számomra mindkét életstílusnak megvan a hátránya, mert például Bé akár olvas, akár „semmitcsinál” vagy esetleg bulizik, az mindig azzal jár, hogy nem foglalkozik velem. Azonkívül, mivel az emberemben látom az értelmes társalgás igényét, muszáj vagyok néha megbeszélni vele ilyeneket – ezzel pedig azt nyerem egyrészt, hogy ő okosabb lesz, másrészt pedig közben rám koncentrál a teljes figyelmével. Ennek során pedig van lehetőségem befolyásolni őt, és elirányítani olyan tevékenységek előnyben részesítése felé, mint például a simogatásom, cirógatásom, becézgetésem és általában véve a szórakoztatásom.

Az egész „butaság és szellemi igénytelenség” témát lehetne még fejtegetni egyébként, de ha nagyon bele akarnék menni, akkor nagyon sok oldal lenne az írásom és csak a teljesség igénye nélkül lennék képes valamelyest kifejteni. Attól még foglalkoztat a dolog, és merengek is rajta sokat, úgyhogy meglehet, még fogsz olvasni tőlem erről. Bé felhívta a figyelmem arra, hogy a másik népbetegség manapság – a butaság mellett – az egoizmus, aminek – ha így folytatom – én leszek nem is olyan sokára a legékesebb példája. Ez természetesen nem igaz, mert én magammal kapcsolatban a színtiszta tényeket közlöm, az meg már nem az én bajom, hogy Bét zavarja a mindenben megmutatkozó nyilvánvaló feljebbvalóságom: fizikális megjelenésem szemet gyönyörködtető kialakításától egészen a magas szellemi fölényemig.

Bé azt is mondta, hogy inkább ne is írogassak ilyeneket az emberekről, mert ha esetleg csinál nekem blogot, akkor a fentihez hasonló megnyilatkozásaimmal az egyelőre még nem is létező rajongótáborom nagy részét már jó előre elveszítem. Erre közöltem vele, hogy ha ez így van, és emiatt nem fog senki olvasni engem, akkor az egyértelmű bizonyítéka lesz annak, ami már most is sejthető: vagyis hogy én vagyok az egyetlen értelmes lény a Földön. Ebből viszont az következik, hogy megérdemlek egy legalább 4 méter magas szobrot – mivel ennyi hónapos vagyok – minimum minden megyeszékhely főterének közepén. De bele kell húzniuk a szoborállításba, mert lassan 5 hónapos leszek, és ezzel arányosan a szoborméret-igényeim is növekedni fognak. Kérdezte Bé, hogy mit csinálok akkor, ha a kívánt helyen már valaki más emlékműve áll? Azt válaszoltam, hogy természetesen leromboltatom – ez egyértelmű. Valamint idővel még több szobrot fogok igényelni, tehát az is valószínű, hogy még többet kell majd ledózerolni miattam, ha épp egy már meglévő helyét nézem ki magamnak. Ezzel a világbéke-teremtő tevékenységem alapkövét is lerakom egyben, mert akár az is lehet, hogy egy csapásra megoldok jó néhány politikai és/vagy vallási indíttatású szoborvitát.

Bé közölte, hogy ne álmodozzak, de ez megint azért van, mert összekeveri a tényeket a vágyakkal. Mondta, hogy ne feleseljek, menjek inkább ebédelni, én meg természetesen rohanok, és elfogyasztom a megérdemelt falatkáimat. De még előtte elmondom, hogy ha a blog mellé kapok Észbuk oldalt is, mindenképp lájkolj!!

Lola

Odavagyok magamért

Szia!

Ismét egy előre elkészült írás következik, ez a magyarázata annak, hogy miért említődik benne az, hogy szeretnék egy blogot, de Bé nem hajlandó nekem megcsinálni. Nos, a blog ugye itt van, így kicsit zavaró lehet, hogy a bejegyzés másról szól, ettől függetlenül feltöltöm, mivel ez az írás is zseniális elmém szüleménye, ezért minden szava kincs. Másrészt pedig újabb adalékok találhatók benne arról, hogyan is kell(ene) egy embernek a macskájához (parancsolójához!) hozzáállnia. Na meg, persze, sok-sok új infó található benne a legfontosabbról: RÓLAM! Íme tehát a mű:

Elküldtem a bemutatkozásom Bé néhány barátjának, akik meglehetősen jól fogadták és tanácsolták, hogy legyen saját blogom. Mondjuk ezen egyáltalán nincs mit csodálkozni, hiszen varázslatos személyiségem lengi körül az egész írást. Természetes volt tehát, hogy ez lesz a reakció. Azon viszont meglepődtem, hogy amikor szóltam Bének, hogy azonnal csináljon nekem blogot, ő visszautasított. Annyit azért már tanult, hogy tudja, nem okos dolog ellentmondania nekem, úgyhogy tényleg nem is értem. Valamit ki fogok találni, hogyan adjam a tudtára, hogy ki a főnök (még mindig abba az álomba ringatja magát, hogy ő). Valószínűleg lesz*rom a szőnyeget, de az is lehet, hogy valami kifinomultabb módszert választok. Például mászkálok a fején hajnalban, hogy keljen fel.

Ezt egyébként gyakran csinálom, pusztán segítő szándékból, mert ő hisztizik minden egyes nap, hogy már megint elaludt, pedig ő korán akart kelni. Alapból szinte reggel fekszik le, szóval megint nem értem, hogy mit akar. Mondtam neki, hogy ilyen alapon akkor ne is aludjon, hanem az alvásra pazarolt idő helyett inkább cirógasson és simogasson és mondja el, mennyire gyönyörű vagyok és mennyire szeret. Természetesen én ezt nem hallanám, mert aludnék közben, de a tudat elég lenne. Azt mondta erre, hogy összekeverem valakivel. Ugyan, kivel keverném? Sőt, egyértelműnek kellene lennie a dolognak!

Az embereknek, úgy láttam, szokása, hogy az élet értelmét keresik. Nem csak úgy általánosságban értve, hanem saját magukról is próbálják megfejteni, hogy mire hivatottak, mi az életcéljuk. Nos, ezt az értelmet/célt Bé is kereste, de – mint sokan – ő sem találta. Ezen megint nem kell meglepődni, az élete értelme az ugyanis, hogy engem kényeztessen és rólam gondoskodjon, de mivel csak nemrég születtem, eddig ezt nem is tudhatta. Szóval talán megbocsáthatok neki azért, amiért úgy találtam rá, hogy még nem volt felkészült a teljesen jogos és egyértelmű igényeim és szükségleteim szó nélkül történő kielégítésére. Azt viszont nehezebb lenyelnem, hogy most meg nem látja a fától az erdőt, ahogy az emberek mondani szokták, de majd én az értékes mindennapi tevékenységemmel, egyáltalán a puszta létezésemmel szemüvegül szolgálok neki, hogy jobban lásson, és vegye észre a nyilvánvalót.

Visszatérve a saját blog ötletére: azt mondta Bé, hogy írjak meg néhány bejegyzést, és ha remekelek, akkor esetleg elgondolkodik rajta. E-S-E-T-L-E-G… Cöhhh… Mondtam neki, hogy E-S-E-T-L-E-G hajlandó leszek a továbbiakban is az alomtálcába végezni a dolgom, abban az esetben, ha csinál nekem blogot. Láttam az arcán, hogy ez kissé érzékenyen érintette, már szinte sajnáltam. Egy kisebb vitává fajult a dolog végül, amit most nem részleteznék – maradjunk annyiban, hogy még sok munkám lesz a kisasszonnyal, mire akaratom materiális síkra való kivetülését láthatom majd benne. A baj ezzel csak az, hogy az időt, amit az emberem betanítására vagyok kénytelen fordítani, a tükör előtt való ücsörögésből veszem el, amikor is gyönyörködöm önnön tökéletességemben. Nem mintha tükör nélkül nem tudnám, hogy az vagyok, de a látványom egyszerűen mennyei manna a szemnek és a léleknek.

Szóval a bloggal az lesz, hogy amíg nem lesz, erélyesebben végzem ember-fegyelmező tevékenységem, és amikor Bé meghajol majd akaratom előtt, akkor mindent szépen fel fog pakolni sorba az internetre! Még ilyen feltételezést, hogy nem fogok remekelni íróként is… Néha úgy érzem, reménytelen a lány…

De ha már rólam szól a világon minden, akkor megemlíteném azt is, hogy tökéletességem első látásra megmutatkozó bizonyítéka a bundám, amit már az előző írásomban említettem. Bé nem értékelte eléggé, viszont pár hete valami hangoskodós napon itt volt két másik ember, akik Bé barátnőinek mondták magukat, és ők szerintem megváltoztatták az emberemnek a bundámra vonatkozó nézeteit is. Azóta ugyanis még többet simogat, és mindig elmondja, milyen selymes és szép vagyok. Mondtam neki néhányszor, hogy ennek a törődésnek az első perctől természetesnek kellett volna lennie, de ő nem is figyelt rám. Ezt mondjuk nem tudom, megint hogy merte megtenni – mondom, hogy még sok melóm lesz vele. Visszatérve a másik két emberre: volt valami Csí, meg a Fifi. Nem tudom, hogy miért Fifi, megszagoltam: nem volt kutya. Viszont nagyon sokat játszottunk együtt. Ő legalább okos volt, mert tudta, hogy bajban vannak azért, mert úgy léptek be a birodalmamba, hogy nem adtam nekik erre engedélyt – éppen ezért ki kell engesztelniük. Bé megengedte nekik mondjuk, hogy bejöjjenek, de pont ő az, akinek nincs a kérdésben döntéshozatali joga. Szóval a Fifivel sokat játszottam (ő úgy gondolta, hogy ő játszik velem, de ez nem volt igaz természetesen), és Csí is megsimogatott jópárszor. Ő mondta ki először, hogy olyan selymes és gyönyörű a bundám, hogy akár plüsscica is lehetnék. Miután másnap elmentek, mondtam Bének, hogy neki ezt már az első percben fel kellett volna fedeznie, és hálából azért, amiért láthatja a tökéletességem, és annak a fényében sütkérezhet néha ő is, királylányként kellene bánnia velem. De minimum a bocsánatomért kellene esedeznie azért, amiért a hangoskodós estén ő, Fifi és Csí is elmentek valahová, engem pedig nem vittek magukkal. Csak másnap reggel jöttek vissza, de nem hiszem, hogy realizálták, hogy ezzel értékes órákat vesztettek, amiket a csodálatommal is eltölthettek volna. Egyébként az éjszaka folyamán többször is megfordult a fejemben, hogy rápisilek a cuccaikra, de aztán mindig meggondoltam magam, mert az jutott eszembe, hogy lehet, még visszajönnek máskor is, és akkor hálából a kegyelmemért, meg úgy általában a hódolatuk jeleként hoznak majd nekem tasakost.

A kajáról jut eszembe: megyek, szólok Bének, hogy most már felszolgálhatja a tízórai és ebéd közötti fogást, mert megéheztem. Úgyhogy most neked be kell érned ennyivel. De a következő jelentkezésemig rajzolhatsz rólam esetleg egy portrét, hogy hasznosan töltsd el az idődet. 

Lola

Lola cica első (igazi) bejelentkezése

Na szia!

Bé olvasgatja a neten azokat az Alfi nevezetű, öntelt macskáról szóló bejegyzéseket, minek hatására néha csak kuncogó hangot ad ki magából, máskor viszont felnyerít, mint egy kanca. Ilyenkor mindig odamegyek hozzá megnézni, hogy melyik biztosíték égett ki a fejében, és megkérdezem tőle, hogy mi baja van, de ő csak visít tovább. Mivel így nem tudok vele mit kezdeni – még azután sem, hogy megpróbálom az acélerős állkapcsom segítségével leválasztani a kézfejét (vagy olykor a fél karját) a testéről – inkább otthagyom, és elmegyek játszani. Persze néha azért vissza-vissza nézek, helyreállt-e már a rendszer… Azért mégiscsak megtartanám még egy darabig az emberem, legalábbis addig, amíg rá nem jövök, hol rejtegeti a tasakos kajámat.

Szóval úgy gondolom, hogy másik macska blogjának olvasgatása (a velem való játék helyett) a személyem elleni legsúlyosabb sértés, de mivel eddig még nem sikerült megakadályoznom ebben, úgy döntöttem, hogy én is írásba kezdek, hogy Bé inkább engem olvasson. Na meg te is. Meg úgy mindenki. Szóval most ebben a kis írásban bemutatkozom, és elhintek pár infót a világ nyolcadik csodájáról, vagyis magamról.

A nevem Lola, de ez csak dísznek van, mert az ember általában Nyafinak, Nyafkának szólít, meg, ha valami érdekeset és izgalmasat csinálok, akkor szokott kiabálni, hogy „Maccskaaa”. Nem értettem, minek adott nekem húsz nevet, ezért megkérdeztem tőle, mire ő fél órás monológba kezdett. Ezt én tíz másodperc után meguntam, ezért otthagytam és elmentem játszani. Szóval ezt most hagyjuk is, majd kérdezd meg őt, ha érdekel – persze nem árt, ha rendelkezel egy szabad fél órával…

2013. szeptemberben születtem, és olyan gyönyörű voltam, mint most. Nem tudom, mi az embereknél ez a kategorizálás-mánia , de mivel van nekik, azt mondják, félperzsa vagyok. Ez meg is látszik a hosszú bundámon, amiből mindenki legnagyobb örömére szuveníreket hagyok szanaszét a házban, hogy örüljenek: kaphatnak egy kis alamizsnát a gyönyörűségemből.

Mivel még nem vagyok a világban régóta, most ismerkedem vele, amit Bé maximálisan támogat. Valamelyik nap például azzal, hogy kiengedett az alsó teraszra, hogy megnézhessem azt a fehér valamit, ami addig nem volt ott. Azt is engedte, hogy mászkáljak benne kicsit, meg ilyenek, pedig egyébként nem szereti, ha oda kimegyek. Azt mondja, az a baj, hogy oda feljut mindenféle más macska is, és ki tudja, mit hullajtanak el, amit én felszedek esetleg. Közölte, csak egy állati lakótársat szeretne, lehetőleg ne csináljak bérházat a testemből, ha már egyszer belemászok az ágyába… Ebben a nézőpontban több hiba is van. Először is az nem az ő ágya, hanem az enyém, és örüljön neki, hogy belefeküdhet egyáltalán. Másodszor pedig: az, hogy ő elvan úgy egész nap, hogy a lakásban ül, csinál ezt-azt, és élő emberrel nem találkozik közben, nem jelenti azt, hogy én ne lennék szociálisan nyitott a fajtársaimra. De mivel a barátkozásra irányuló törekvéseimet Bé folyamatosan bojkottálja a hülye élősködő-paranoiája miatt, ezért még egyetlen barátot sem sikerült szereznem. Az ember azt mondta, nem is fogok, én meg erre nem is mondtam neki inkább semmit. Nem tudja még szerencsétlen, hol a helye, mivel még csak kb. 2 hónapja lakunk együtt, eléggé az elején tartok a nevelésével. A harmadik hiba pedig ott van, hogy ha tudná, hogy rajtam kívül mennyi állattal osztja még meg a szobáját a pókok személyében, akkor be se jönne ide. Természetesen ezt az infót nem vagyok hajlandó közölni vele, mert – mint említettem – valahová eldugta a kedvenc kajámat, amit egyébként ebben a szobában szokott nekem térdre ereszkedve feltálalni. Egy szó, mint száz: bármennyi baj is van vele, és bármennyi munkámba és erőfeszítésembe kerül is a nevelése, muszáj vagyok még megtartani. (A pókos infó miatt ezt az írást inkább meg se mutatom neki…)

Nem Bé volt egyébként az első emberem, korábban máshol laktam, de ott nem sokáig. Volt ott egy pici ember is, akivel egész jól kijöttem, de aztán inkább Béhez költöztem. A pici emberrel az volt a baj, hogy nagyon hasonlított rám, és a fegyelmezésére tett minden kísérletem kudarcot vallott. Így hát rájöttem, hogy a nagy emberekkel kell inkább foglalkoznom, mert valamiért úgy vannak összerakva, hogy könnyebb elérni náluk, hogy teljesítsék minden óhajom és kizárólag az én parancsaim és akaratom szerint éljenek. Az előző embereimért sem aggódok egyébként, mert úgy láttam, hogy a pici ember tökéletesen végzi a nevelési tevékenységet. Pont olyan terrorban tartja a nagy embereit, mint én Bét. De hát másképp egyszerűen nem lehet behódoltatni, na…

Tehát életem rövidke négy hónapjában elég sok minden történt már velem, amit el fogok neked mesélni, ha akarod. Kizárt, hogy ne akard, mert káprázatos személyiségemnek eddig még senki nem tudott ellenállni. Úgyhogy majd amikor Bét legközelebb arrébb tudom tessékelni a laptoptól, írok még magamról. Ez nem tudom, mikor lesz, mert – mint mondtam – még nem hallgat a parancsszavakra, de láthatóan fejlődőképes, szóval előbb-utóbb csak könnyebb lesz vele. Na meg persze majd akkor írok, ha lesz kedvem hozzá, és nem vagyok elfoglalva épp a játékkal.

Apropó, játék… Megyek is, szólok Bének, hogy azonnal hagyjon abba mindent és keresse meg a csillogós labdámat, mert már napok óta nem találom és most pont azzal akarok játszani. Te meg, remélem, tudsz majd aludni azért a következő jelentkezésemig (de ha nem, gondolj rám nyugodtan)!

Lola

Prológus

Üdvözöllek a Blogomban!

A nevem Lola, fajtám szerint cica vagyok. Egy Bé nevezetű emberrel lakom együtt pillanatnyilag, bár ha így viselkedik, lehet, hogy ez nem marad így sokáig. Mivel azonban egészen megkedveltem az együtt töltött idő alatt, úgy döntöttem, hogy ahelyett, hogy útjára ereszteném, előbb inkább megpróbálom megnevelni. Az erre irányuló törekvéseim valószínűleg minden bejegyzésemben fellelhetők lesznek majd, így az embernevelés témában folyamatosan elhintek néhány apró, ám annál fontosabb infót.

Persze Bé nem adja könnyen magát, így akadnak még súrlódások. Például azért is erősen kellett győzködnöm, hogy ez a blog egyáltalán megszülessen. Feltételül szabta, hogy készítsek el először pár írást, és ha jónak tűnnek, akkor kaphatok saját felületet lehengerlő személyiségem megnyilatkoztatására. Az első néhány bejegyzés tehát előre írott anyag lesz, de onnantól "élesben" fog menni a dolog.

Mit várhatsz tőlem? Azon kívül, hogy nyilvánosságra hozom tökéletességem, és engedem, hogy csodálj, a bejegyzéseimbe a humort és a társadalomkritikát is egyaránt belecsempészem. Néha talán azt is megengedem majd, hogy Bé írjon helyettem, de ez még egyáltalán nem biztos. Attól függ, mennyit fejlődik és mennyire képes elsajátítani az engem ajnározó irományok elkészítését.

Tehát akkor jöjjön az első (előre elkészült) bejegyzésem, és remélem, hogy ez és a későbbiek is sok vidám percet okoznak majd neked, egyben - idővel - el is gondolkodtatnak.

Jó mulatást! :)

Lola (és Bé)